eva-horvath.blogspot.com

Powered By Blogger

2011. október 29., szombat

A halál elfogadása

Mostani bejegyzésem témája nem valami szívderítő téma lesz, de erről is beszélni kell,főleg így Halottak napja kapcsán. Ez pedig maga a halál és annak elfogadása. Amikor ez a téma szóba kerül sokan a homokba dugják a fejüket, mert nem szeretnek beszélni róla. Pedig ezzel mindannyian szembesülünk az életünkben. Meghalnak a szüleink, hozzátartozóink, de még mi is. Ezt senki nem kerülheti el. Az előző bejegyzésemben már írtam róla, hogy a belső béke jele az, ha tudunk oldottan mosolyogni, az oldott mosoly megléte pedig azt jelenti, hogy elfogadom a halál tényét.

Sokszor látni, hogyha valakinek meghal a hozzátartozója, férje, felesége, gyereke összeomlik. A házaspárok esetében leginkább a társfüggőség váltja ki ezt a problémát, mert sokan nem tudják magukat egyedül is jól érezni, és ezért támaszkodnak valakire, férjre, feleségre, gyerekre. Ezt a szituációt a saját családomban is megtapasztaltam.

Többször elgondolkodtam, hogy vajon miért van az, hogy egyikünk könnyebben másikunk nehezebben viseli el hozzátartozói elvesztését. Igaz 30-40 évvel ezelőtt mások voltak a tradíciók is, amelyek mára nagyon megváltoztak. Ma is emlékszem rá, hogy 5-6 évesen már voltam temetéseken, mert anyám eljárt a temetésekre, de engemet pedig nem tudott hová tenni. Sok ilyen emlékem van. Arra viszont nem emlékszem, hogy bennem ez bármilyen rossz érzést váltott volna ki. Úgy 15 éves lehettem, amikor meghalt az apai nagyapám, és azt is láttam, amint napról napra, hogy épült lefelé. Majd a 20-as éveimben megbetegedett az anyai nagymamám, aki gyakran került kórházba, és én gyakran látogattam őt, és ott szembesültem a sok idős beteg emberrel. Majd a 30-as éveim elején, egy olyan dolog történt velem, amely egy darabig érthetetlen volt a számomra. Egy tavaszi reggelen a szomszédban lakó anyai nagymamám nem jött át hozzánk, és ezért átmentünk megnézi. Az ajtó zára volt, de betörtük. Én mentem elsőnek, majd az anyám és az apám. A nagymamám meg volt halva, és én találtam meg. Nem veszítettem el az önuralmamat, ellenben az anyámmal, aki nagyon megijedt. Eltelt jó pár év, mire ráeszméltem, hogy a sors így akarta, hogy megismerjem az elmúlást. Azóta örülök neki, hogy ez így alakult,

Évekkel később újabb próbatétel volt az életemben. 40 évesen rövid időn belül elveszítettem az anyámat.Ez pár hónapot jelentet. Halála előtt úgy másfél hétig volt kómában, nem tudott kommunikálni. Egy alkalommal, amikor látogatni voltunk, megálltam az ágya előtt, és ő erősen megfogta a a bal csuklómat, amely szinte fájt, Ordítani tudtam volna. Pár nap múlva meghalt,
Valami furcsa érzés futotta át a testemet. Úgy érzem, akkor váltam le az anyámról és nőttem fel.Azóta tudom, hogy akkor búcsúzott el tőlem, mert ha tehetik visszajönnek és elbúcsúznak a hozzátartozóiktól. Ezen tényt a pszichológusok is így támasztják alá.

Véleményem tehát az, hogy már 4-5 éves gyerekekkel is lehet a halálról beszélni, főleg így Halottak napján, amikor a temetőket járjuk. Természetesen az ő szintjüknek megfelelően. Meséljünk nekik történeteket a dédiről, nagyiról. Nekem is mesélt az anyám a dédszüleimről és én is meglátogattam a sírjukat.

Tehát, ha nyíltan, őszintén beszélünk erről a témáról, akkor könnyebb lesz a fájdalmat is feldolgozni. Én így tapasztaltam meg, A történeteim is ezt támasztják alá.

2011. október 26., szerda

Belső béke megléte

Az életben mindannyian azt szeretnénk, ha boldogok,kiegyensúlyozottak lennénk, mind a magánéletünkben, mind pedig a munkánk terén. Kevés emberről lehet ezt manapság elmondani, hogy boldog és kiegyensúlyozott életet él. Csak meg kell nézni az utcákon közlekedő emberek arcát, egy csepp mosolyt sem látni az arcukon. Sokan erre azt fogják válaszolni, hogy nincs minek örülni, mert az élet olyan, amilyen. Ez pedig nem így van. Rajtunk múlik, hogy mosolyogva vagy megsavanyodva éljük e le az éltünket. A boldog és kiegyensúlyozott életért pedig tenni kell, és komoly munkát kell bele fektetni nap mint nap. Igaz a boldogság sem jár mindenkinek.

De nézzük sorjában! Mi szükséges elsődlegesen ahhoz, hogy boldogok legyünk? Elsődleges az önmagunk elfogadása. Elfogadom magamat olyannak, amilyen a jó és rossz tulajdonságaimmal együtt. Aki nem fogadja el azt a tényt, hogy nem istenből van, hanem emberből, az sosem fog megváltozni, és nem fogja megismerni a belső békét sem. Sokan a mai világban "Istennek" képzelik magukat, mert az istenek tökéletesek és sosem fognak meghalni. Tehát elfogadom, hogy emberből vagyok és meg fogok halni, Ezeket pedig hangosan ki kell mondani, mert így fog tudatosulni.

Majd ezek után kimondom a negatív tulajdonságaimat. Hogy önző,vagyok, lusta, makacs, öntörvényű, irigy, képmutató és sorolhatnánk még a negatív tulajdonságokat. Ha ezek meg vannak, akkor hangosan kimondom őket,akár 20-30 szor is. Nagyon fognak ezek a dolgok fájni, de semmi baj. Fájdalom nélkül nincs fejlődés. Később meg lesz az eredménye. Eddig meg is volnánk. De nem elérni nehéz valamit, hanem megtartani, Ezért kell minden nap tudatosan odafigyelni mindenre, mert minden csak egy napig tart, legyen szó önbizalom építésről, lustaság leküzdéséről satöbbi. Eddig a legtöbb ember el is jut. Két - három nap még csinálja a dolgait, de utána feladja, mert nincs türelme kivárni a folyamat végét, Pedig "türelem rózsát terem". Az első időszakok nagyon kemények lesznek, és pontos odafigyelést igényelnek, de majd jön a pozitív életérzés, amely, ha megtapasztaljuk maga a földi paradicsom.

Én idestova másfél éve kezdtem el változtatni életfilozófiámon, és alkalmazni a mindennapi életemben. Elmondhatom, hogy keserves munkát tudhatok magam mögött, de már rég óta érzem a pozitív hatásait. A kiéget munkámat újra élvezetesnek találom, és kapom a pozitív visszacsatolást. Nem húzom fel magamat csipri-csupri dolgokon. Elfogadom az embereket olyannak, amilyenek, a véleményüket úgyszintén, mert ez tiszteletben tartás. Elfogadom, hogy ez az ő vélemény, de én attól úgy élem az életemet, úgy cselekszem, ahogy nekem jó. De mindezeket a dolgokat, ahogy már fentebb írtam, nap mint nap be kell tartani következetesen.

A változásokat a környezet észre fogja venni. Az ember magabiztosabb lesz, önbizalma nő, hiteles lesz, és ha én jól érzem magam a bőrömben a környezetem is pozitívan fog reagálni. Az az ember, aki rendelkezik belső békével az tud mosolyogni, aki nem az csak elhúzza a száját. Csak az tud szívből mosolyogni, aki elfogadja a halált, hogy ő is meg fog halni és a szülei is. Nagyon jó érzés lesz, ha majd akkor is tud az ember mosolyogni ha esik az eső, ha szakad a hó. És nem lesznek szürke hétköznapok. Mindennap szép, bármi is történjék. Kudarcok ezek után is lesznek az életünkben, de nem mindegy, hogy mennyi időt töltünk el velük, mert az élet rövid.

Én az itt leírt dolgokért naponta megdolgozom, igen keményen. Élvezem is az eredményét. Azóta az életem sok területén tapasztalom a pozitív változásokat.
Tehát kezdődhet az irányváltás. De ha nem változtatunk, akkor sincs semmi baj. nem kell mindenkinek boldognak lenni. Meg lehet halni savanyúan és mosolyogva. Én az utóbbit szeretném! Akik pedig másként élnek, azok tükröt tartanak elém, hogy én nem akarok úgy élni,

Jó munkát szép utat!

2011. október 24., hétfő

Nárcisztikus személyiségvonás

Ezt a szót, hogy narcisztikus, gondolom sokan hallották már az életük folyamán. Jelentése önmagát szerető ember, akinek csak saját személyisége a fontos, mások véleményét nem fogadja el, és állandó intoleranciában szenved, ami később agresszivitásba torkollik. Az ilyen típusú emberekről általában negatív dolgok jutnak az eszünkbe, pedig nagyon kreatívak tudnak lenni. Ennek kapcsán eszembe jutott egy történetet, amely több évtizede történt. A lányt nevezzük Nórának, a fiút Miklósnak.

Úgy jó 15 éve Nóra megismerkedett egy fiúval, akit Miklósnak hívtak. Ez a pasi ránézésre jó kiállásúnak tűnt, több diplomával és nyelvtudással rendelkezett, Ellenben a lánynak "csak" érettségije volt, de tudása széleskörű volt. Sőt már rendelkezett megfelelő élet tapasztalattal is. Ez a Miklós elkezdte hódítani a lányt, de az nem mutatott különösebb érdeklődést irányában. A fiú nem adta fel. Majd a lány is megkedvelte a pasit, és elkezdtek beszélgetni, és megismerni egymást. Kezdetben kedves, aranyos, megértő volt a pasi, és ez imponált a lánynak is, Igen ám de, amikor jobban megismerték egymást fura viselkedési formák jöttek felszínre. Nála okosabb, szebb ember nem is létezett. Véleményt nem fogadott a másiktól, mindenki hülye volt, csak ő az okos. Kritizálta a világot, a környezetét, családtagjait, és mindenkit alárendelt az ő döntésének, Végül már az agresszivitás is megjelent, ha bárkinek más véleménye volt bármilyen témáról legyen is szó. (az agresszivitást szóbeli tettként kell érteni, nem tettlegesen) Úgy tudom,hogy a lány szakított ezzel a Miklós nevezetű pasival, mert nem bírta elviselni,ezt a rettenetes természetét. Ez a történet most egy pszichológiai könyv olvasása közben jutott eszembe.

Mi is a narcisztikus karakter jellemzői? A narcisztikus karakter saját tevékenysége alá rendel mindent a világon, emberi kapcsolatokat, házasságot, családot, szerelmet, barátságot. Ha művész, akkor mindent alá fog rendelni az ő művészi karrierjének, Jól meg kell gondolni,hogy valaki összeköti e az életét egy nárcisztikus karakterű emberrel, mert akár mennyire is csábító a kreativitása, a zsenialitása, tudomásuk kell venni, hogy azt a megaláztatást, hogy a partner sosem lesz első helyen egy narcisztikus embernél.

A narcisztikus ember gyakran szenved depressziótól, és kapcsolatzavarai vannak. Fogalma sincs róla ki a partnere, még akkor sem, ha 10-15 éve él vele együtt.Partnerére rávetíti a saját fantáziájából valami csodát, és utána beleszeret a saját fantáziájába. Ez eltarthat két napig vagy akár évekig - addig, ameddig a narcisztikus ember szerelmes tud lenni a saját fantáziájába. Amikor pedig kiderül,hogy a nő vagy a férfi nem olyan, amilyen az ő fantáziájában élt, akkor nagyon megharagszik rá. Akkor jön a csalódás, hogy ő nem olyannak lenni, mint amilyennek én láttam a viruló szerelem idején! Ebből ered a narcisztikus magány. A narcisztikus ember mindig magára marad, és magányossá válik.

A fenti eset is bizonyítja, hogy nagyon sok ilyen embernek van ilyen személyiségvonása. Sőt saját tapasztalataim is alátámasztják a leírtakat.

Végül egy narcisztikus költő soraival zárom a blogomat. Ez pedig Ady.

Szeretlek halálos szerelemmel
Te hű, te jó, te boldogtalan,
Te elhagyott, te szép, béna ember,
Te: Én, szegény Magam.

Senkid nincs e bus, pucér világon,
sorvasztó, álmatlan éjjelek
Holdfénynél fölujjongva látom:
Csak én szerettelek.

Te. Én, aki királynőket vártál
S bölcs királyok hódolásait,
Nézd, szívekben hogyan be nem váltál:
Csak én vagyok ma itt,

Forrás: Popper Péter Lélekrágcsálók

2011. október 18., kedd

Számolj le a játszmákkal!

A korábbi bejegyzésemben már írtam arról, hogy a játszmáknak forgatókönyvük van, és pontos rituálék alapján működnek.

Volt egy esetem, ami egészen döbbenetes módon bizonyította, hogy ezt, Egy huszonéves lány keresett meg, aki még együtt élt az idősödő apjával, de szinte elviselhetetlen volt, ugyanis állandó veszekedés zajlott közöttük. Reggelente például fél órával hamarabb kelt fel, mint ahogy az apja, hogy elkészítse a reggelit, de amikor apja lejött, akkor vagy nem volt elég forró a tea, vagy oda lett égetve a pirítós, és azonnal elindult a csetepaté. Ezzel a lánnyal kidolgoztunk egy stratégiát, hogy legközelebb, amikor az apja lejön, ő nem azt fogja mondani neki, hogy "kész a reggeli", hanem azt, hogy "tudom most azt fogod mondani, hogy nem elég forró a tea". Az apa leesett állal nézett rá, és szó szerint így fogalmazott: "Neked most nem ezt kellett volna mondanod"! Tetszenek érteni?
A játszma ott van, ahogy mondani szokták a küszöb körül. Az apa is érezte, hogy itt a párbeszéd mindig úgy zajlik, és most más történt, küszöb fölé került a szerep, és a férfi ettől rettenetesen meghökkent. Ilyen technikákkal nemegyszer meg lehet a játszmákat állítani - persze segítséget kell nyújtani a kiüresedett idő helyes és gazdag betöltéséhez is.

A játszmákból tehát ki lehet lépni, de tudnunk kell, drámai módon leállítani őket adott esetben nagyon veszélyes is lehet, mert akinek a játszma fontos, annak létkérdés, hogy megfelelő szereplőket bevonja. Ha valaki rájön arra, hogy részese az egyik családtag vagy éppen a párja játszmájának, akkor rettenetesen óvatosan, nagyon megfontoltan és fokozatosan érdemes kiszállni, ezzel segítve a partnernek is, hogy a játszmát képes legyen feladni.
Egyvalamit érdemes leszögeznünk: az igazán harmonikus élet - ha létezik ilyen manapság egyáltalán - mindenféleképpen játszmák nélkül zajlik.Azt, hogy egy egész életet játszmák nélkül éljünk le, senkinek nem kívánom, még akkor sem, ha ezek nem vezetnek feltétlenül tragédiához.
Ám az, hogy az ember a múltjába visszanézve azt boldognak vagy boldogtalannak ítéli-e meg, jelentős mértékben függ attól, hogy a környezetével játszmázott-e, vagy játszmák nélkül autonóm emberként, igazi kapcsolatban élte le az életét.

A szülő, gyerek játszmákat sokszor átéltem, úgy gyerekként, mint felnőttként. Igaz a mostani bejegyzésemben egy másik kedvenc szakemberem véleményét írtam le a témában, mert ennél jobban, érthetőbben nem lehetett volna ezeket a dolgokat megfogalmazni.


Dr Ranschburg Jenő írása:
Nők Lapja Psziché

2011. október 12., szerda

Mindennapi játszmáink

Játszmák. Kinek, mi jut eszébe, e szó hallatán? Gondolom, hogy sokan nem is gondolnak arra, hogy az életben mindenki így vagy úgy játszmázik. Mi is a játszma? Minden játszmához két ember kell. Legyen szó párkapcsolatról, vagy szülő-gyerek viszonyról. Valójában minden játszmának van célja.és valamire irányul.

A játszmák egyik típusa a párkapcsolatokban a dominanciára irányul, a másik típusa pedig a figyelemkeresésről szól.Fontos tudni, hogy a játszmákban a szerepek időnként változhatnak. Sokáig azt hittük, fixen le vannak osztva: van egy üldöző, egy áldozat és rendszerint egy segítő.

Egy példa az esetre: Karácsonykor kibontja a 16 éves kislány a ajándékát és sírva fakad:
"Már megint kék blúzt vetettek, pedig ezerszer mondtam, hogy utálom a kék színt.".
Az anya erre így válaszol: "Gyerekem, úgy tűnik, már semmi sem jó neked, amit én csinálok! Mostanában mindig így járok veled". Ebben az esetben tehát elindul a játszma, amiben a kislány az üldöző, az asszony pedig az áldozat. A lány fogja a csomagját és durcásan bevonul a szobájába, de előtte még az apja utána kiált: Hogy beszélhetsz így anyáddal! Lágy szíves azonnal kérj bocsánatot"! Vagyis az apa lesz a védő, Igen ám, de a kislány ezt morogja maga elé. " Engem mindig arra tanítottak, hogy hogy mondjam mg az igazat, és tessék, ha megmondom abból csak baj van. Ahogy kilép az ajtón, az asszony így szól a férjéhez. " Jaj fiam ezt nem kellett volna mondanod! Tudod milyen érzékeny gyerek!" Ebben a pillanatban tehát ő lett az üldöző. A férfi megsértődik, és azt mondja "Én megvédelek téged, és most még engem támadsz?!" Máris a férfi az áldozat.

Gondolom a történet elolvasása után ismerős volt a szituáció, hiszem sokan átéltük ezeket a játszmákat. Az ilyen játszmák rossz családi modellből származnak, felcserélt szerepekkel folyamatosan tudnak működni, Ennek ellenére majdnem minden családban, ahol működnek
találunk domináns szerepeket.

Fontos leszögezni, hogy a játszma nem kötelező! Lehet élni játszmák nélkül a párkapcsolatba, családban, sőt lényegesen jobb minőségű életet lehet élni, Ehhez az embernek rá kell jönnie, hogy játszmázik. Erre rá lehet jönni, mert folyton ugyanazon szövegek hangzanak el szinte szó szerint, mert a játszmáknak forgatókönyvük van.

Biztosan sokan észbe kapnak,majd hogy mindenki így vagy úgy, de játszmázik az élete bizonyos területén. De vajon megéri? Erről legközelebb lesz szó!

2011. október 8., szombat

Így kerültem kapcsolatba a pszichológiával

Amióta jobban elmélyültem a pszichológia világban, azóta gondolkodtam el azon, hogy vajon meg volt e bennem is a kíváncsiság a pszichológia irányában. És rájöttem, hogy igen, Már kamasz lányként is gyakran olvastam a Nők Lapjában Vekerdy Tamás cikkeit, amelyben szülőknek adott tanácsokat a gyereknevelés terén. Ezeket a témákat az anyámmal meg is beszéltük. Volt olyan is, amit ő belső inditatásból is úgy tett, ahogy azt a szakember javasolta. Azért ő is követett el hibákat e téren, de ki nem, a szülők sem istenek.

Úgy kb 8-10 évvel ezelőtt egy kolléganőm hívta fel a figyelmemet egy műsorra, amely egy kereskedelmi csatornán ment. Egy fiatal, arrogáns, szókimondó,egyenes véleményt formáló férfi volt a műsorvezető. Ő volt Dr Csernus Imre. aki a műsorba jelentkező emberek szövevényes problémáira tett javaslatokat. Pár műsor megtekintése után, úgy éreztem, hogy ennek az embernek szívesen kiönteném a lelkemet, még ha az fájni is fog. Tudtam, hogy amikor ő felemelte a hangját, az azt jelentette, hogy ott van a probléma gyökere. Ezt sokan nem tolerálták neki.

Pár évvel később szintén ez a kolléganőm ajánlott egy könyvet, ami Csernus doktor írt. Ez volt a "NŐ". A kölcsön könyvet gyorsan kiolvastam, de eldöntöttem, hogy én is megveszem. A könyv olvasása közben döbbentem rá, hogy én és a doki milyen hasonlóképpen gondolkodunk a nőkről, és azok személyiség szerkezetéről. Én nőként, ő férfiként. Az olvasás közben rá ismertem saját magamra, hogy milyen nő is vagyok én, Gyáva, befolyásolható, megalkuvó,kudarc kerülő stb.. Ezek a felismerések mindig fájdalommal járnak. De megéri változtatni, mert ez később többszörösen megtérül.

Majd jöttek a doktor előadásai, amelyre nagyon kíváncsi voltam. És láss csodát! Elmentem egy előadására, és teljesen lenyűgözött az előadása, határozottsága,hitelessége,egyszerűsége. Az előadás általában 2 órás, de még az órám sem néztem meg egyszer sem. Már több alkalommal voltam előadásain, de mindig tud olyat mondani, ami általában engem megerősít, de új dolgokat is alkalmazok az életem területein.

Ami számomra nagyon tetszik a módszerében az, hogy csak is olyan javaslatot tesz a pácienseinek, amelyet ő már hasznosított az életében, és így mások is megtudják azt tenni. Nem "tipikus" pszichiáter, aki a problémára gyógyszert ír fel, amitől a probléma még megmarad, hanem a baj gyökerét tárja az őket felkeresők elé.

Minden könyvét olvastam, nem is egyszer, Számomra ő a Tanító mester". Ettől függetlenül más szakemberek könyvei is forgatom, hogy minél jobban tudjam alkalmazni az olvasottakat a lelki fejlődésemhez.

Tehát a pszichológia iránti érdeklődésem már gyerekkoromban is meg volt. És valószínű, hogy csak egy megfelelő szakember megtalálására volt szükségem, hogy elinduljak a lelki fejlődés útján. Változtatni sosem késő! 


Képforrása:www.pixabay.com

2011. október 4., kedd

Érzelmi intelligencia

Az érzelmekről manapság nem szokás beszélni, sőt ha az érzelmek kimutatása kerül szóba, úgy érzem, mintha megijednének. Te jó ég, mi is az az érzelem! Az biztos nagyon rossz lehet, tehát inkább ne is beszéljünk róla, és dugjuk a fejünket a homokba, mint a strucc.

A nők az érzelmeik kimutatása terén sokkal jobbak, mint a férfiak. Ebben döntő része van az evolúciónak is, mert mi nők így vagyunk bekódolva. A férfiak érzelmi szempontból alulfejlettek a nőknél, de nekik épp úgy vannak érzelmeik, mint bármelyikünknek. Az érzelmek kimutatását a szüleinktől tanuljuk el, már kisgyerek korunk óta. A férfiak nagyon félnek az érzelmeik kimutatásától, mert az hiszik, hogy ezzel gyengék és lenézik őket.

Itt jön a képbe a neveltetés. Kisgyerek korban, ha egy kislány sír, mert elesett, vagy bármi más baja lett, az anyukája megvigasztalja. De más a helyzet a fiúkkal, Őket másképpen nevelik, mert hasonló szituációban, azt mondják neki, hogy ne sírj ez katona dolog. És itt van a kutya elásva, mert milyen férfi lesz, az ilyen gyerekből, aki nem meri kimutatni az érzelmeit, akár jó, vagy rossz dologról legyen is szó.

Az érzelmi intelligencia tanulható folyamat. Ha nem tanultuk el a szüleinktől, majd a élet megtaníttatja velünk. A nők sokszor attól félnek, hogyha kimutatják az érzéseiket, akkor csalódniuk kell a pasikban. Na és akkor, mi van! Lehet, hogy rosszkor, rossz helyem mutatjuk ki az érzéseinket, de tanulunk belőle, és legközelebb másképp lesz.

Én személy szerint az érzelmes emberek kategóriájába tartozom, Mindig kimutatom az érzelmeimet, igaz a pasik ezt nem veszik jó néven, mert attól tartanak, hogy el kell kötelezniük magukat. Inkább mutassuk ki az érzelmeink, még ha csalódunk is időnként. Mert a sok elfojtott érzelem így kevésbé tesz beteggé minket.

"Az érzelmek kimutatása, az fontos. Ez olyan, mint ha azt mondanám a másiknak, hogy nagyon szeretem, de nem ölelem meg." (CS.I)