eva-horvath.blogspot.com

Powered By Blogger

2012. április 30., hétfő

Mersz-e "nemet" mondani?

"Nem" azaz a tagadószó, amelyet a kisgyerekek legelőször kimondanak, amikor beszélni tanulnak. Milyen egyszerűen, könnyen kiejtjük ezt a szót a szánkon. De ez nem minden esetben van így. Sokszor, amikor éppen nemet kellene mondanunk valamilyen dologra teljesen másképpen viselkedünk. Bizonyos szituációkban félünk a következményektől. és ezért nem merünk nemet mondani.

Miért is olyan nehéz nemet mondani? Miért félünk. Félünk attól, hogyha nem mondunk, akkor nem tudunk megfelelni a szüleinknek, főnökünknek, szerelmünknek. Egyszerűen nem merünk nemet mondani bizonyos elvárásoknak, és még úgyis megtesszük a tőlünk kért szívességet úgy, hogy a hátunk is borsódzik a kért dolog kivitelézésétől. A gyerekek a szülőknek sok esetben nem mernek nemet mondani, mert ha netalán-tán a gyerek valamira azt mondja, hogy nem, akkor jön a szülői magyarázat, hogy "amíg a házamban laksz", semmiféle dologra nem mondhatsz nemet.Sokszor megfigyelhető, hogy felnőtt emberek is bizonyos helyzetekben nem mernek nemet mondani, ahelyett különböző elméleteket gyártanak. Nézzünk egy pár ilyen kijelentést.
Ne haragudj, de nagyon el vagyok havazva, talán máskor...
Meg fogom csinálni, de nem most...
Ugye ismerősek ezek a kijelentések. Nem egyszerűbb lenni kimondani egy kérés visszautasításakor, hogy "nem". "Nem teszem meg, mert nincs kedvem". Ehelyett számos kibúvót, kifogást, magyarázatot, mesét találunk ki, csak hogy a másikkal elfogadtassuk a végeredményt.

Vannak azonban olyan esetek is, amikor nem lehet" nemet" mondani, mert egy hosszú távú terv ezt kívánja tőlünk. Bár az én véleményem az, hogy a munkában is lehet, és kell is időnként "nemet" mondani. De amikor "nemet" mond az ember előtte mindig mérlegeljen magában, hogy az adott esetben milyen következményekkel fog járni. Azt is tapasztalatból tudom, hogy az az ember, aki munkájában sosem mond "nemet" az előbb-utóbb kihasználhatóvá válik. a főnökök pedig szeretik kihasználni, manipulálni az ilyen embereket. Én is nagyon sokáig olyan ember voltam, aki nem mert "nemet" mondani, éppen ezért a munkahelyemen egyre jobban kihasználtak. És azért nem mertem "nemet" mondani, mert féltem a főnök indulatától,. haragjától. De az is tény, hogy soha sem mondunk ellent, akkor egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy a munkatársaink, főnökeink már az ujjaik köré csavartak bennünket.

De amikor egy ember elkezd változtatni az életén, akkor egy idő múlva azt veszi észre, hogy szép lassan, mer "nemet" is mondani dolgokra. Én ezt saját tapasztalatlatomból tudom. Én egy jó ideje eljutottam arra a szinte, hogy már merek is és tudok is "nemet" mondani. Bár minden egyes esetben mérlegelek, hogy mire számíthatok az adott szituációban. És meg kell hogy mondjam, amióta ezt a lépést megtettem egyre könnyebnek érzem magamat. és nem is "használnak" ki az élet bizonyos területein. (munka). Megszűnt bennem létezni a megfelelni vágyás. Korábban mindig másnak akartam megfelelni, hogy a lehető legjobb formámat hozzam ki magamból.

A magánéletben a megfelelni akarásnak egy határon túl már nincs értelme. Ha ugyanis meg akarunk állandóan felelni, akkor ettől rosszul érezzük majd magunkat, és így folyamatosan menekülni akarunk a kapcsolatból, mert túl sok az elvárás. Én azt mondom, hogy legyen szó munkáról, párkapcsolatról, amikor azt érezzük, hogy már túl sok számunkra a megfelelni vágyás, akkor nyugodtan merjünk "nemet" mondani. Mert a sok elfojtottság, harag, düh később még nagyobb kellemetlenségeket okozhat.

2012. április 26., csütörtök

Zsarnokosság

Zsarnok, amikor ilyen jelzőket használunk valakire, akkor arról az emberről nagyon rossz tulajdonságok jutnak az eszünkbe. Először is eszünkbe jut, hogy a történelemben hány és hány ilyen ember ártott már az emberiségnek. Alig van azonban olyan ember, akinek az életét ne keserítenék meg a zsarnok emberek. Legyen szó itt főnökről,férjről. szülőről, gyerekről. A zsarnoki szerepben mindig alá-fölé rendeltségi viszony figyelhető meg. Az attól függ, hogy ki zsarol kit. Főnök a beosztottat, férj a feleséget, gyerek a szülőt, és folytathatnák a sort.

A zsarnokosság én úgy vélem, hogy azon emberekre a legjellemzőbb, akik valamilyen módon nagyon kiszeretnének emelkedni az adott élethelyzetükből, de semmit nem tesznek a változások véget. Inkább azzal szeretnének kitűnni, hogy kemény, bosszúálló, erőszakos viselkedéssel reagálnak mások viselkedésére, megnyilvánulásaira. És még egy fontos szempont. Ezek az emberek egész életükben az isten szerepet játsszák. Valójában ők sérthetetlennek, és hibátlannak érzik magukat. Csak az a jó, tökéletes, szép, amit ők állítanak a saját elképzeléseikről, életvitelükről. Ugye az istenek tökéletesek! Az ember pedig nem, mert tele van jóval és rosszal egyaránt. De ezt sokan fel sem ismerik, nem hogy elfogadnák. Az ilyen emberek zsarnoki viselkedésétől sokat szenved a környezete, akár otthon, akár a munkahelyén. A zsarnokoskodó embert nem a lelke irányítja,hanem az egója. Az egó pedig minden bajnak a forrása.

A zsarnokosság megnyilvánulásainak is több formája létezik, a legenyhébbtől, a legdrasztikusabbig. A házasságokban is jelen van mindkét verzió. Általában az enyhébb megnyilvánulása fel sem tűnik annyira a házastárs másik felének, mármint nőnek, mert azt természetesnek veszi, hiszen otthon is ezt látta a szüleitől. De belül tudja, érzi, hogy neki valami nem jó. Egy kapcsolatban már az is szörnyű érzés, amikor az egyik fél bármi téren felül akar kerekedni a másikon. És ő akar lenni uralkodó, zsarnok, diktátor. Ám elmondható, hogy a nők sem kivételek a zsarnokosság alól. Ez általában akkor figyelhető meg, amikor egy nő kitör a hétköznapi monotonitásából. Vagy előléptetik a munkahelyén vagy vezető beosztásba kerül. Az otthon "elnyomott" feleség egyszer csak középpontba kerül, és ő uralhat másokat, bármi áron is. Ez egy nagy "kielégülés" a számára, és egy örömforrás is egyben. Volt részem megtapasztalni ezeket másfél évtized alatt, amíg egy zsarnok nő volt a főnököm.

A cégnél, ahol korábban dolgoztam úgy kb 30 főt foglalkoztatott. Többsége nő volt az ott dolgozóknak, és csak 3-4 férfi munkaerő volt. A főnök, mint már említettem, szintén nő volt, és mellesleg egy zsarnok. A kisugárzása, megjelenése, viselkedés mint ezt támasztotta alá. Nagyon beletudott túrni az emberek lelkivilágába. Értett hozzá, hogyan kell másokba beledöfni a kést. Nem volt népszerű ember, sőt a háta mögött egyenesen utálták. Amikor reggelente vagy kora délután "vizitet" tartott, már a cipőkopogásától is gyomorremegést kapott az ember. Egy zsarnokkal pedig senki sem mert szembefordulni. én még húszas éveimben jártam az idő tájt, és tapasztalatlan voltam. Mostani gondolkodásommal már sok mindent másképpen tennék. Egy ilyen "vizites" szituációt úgy kell elképzelni, mint amikor a macska rácsap egy egércsapatra. Belépett az ajtón, és mindenki szalad a szél rózsa minden irányában. Otthon azonban más volt a helyzete, mert a férj volt a főnök. És mennyivel könnyebb volt neki harminc nő felett uralkodni, zsarnokoskodni. és megmutatni, hogy ki az "úr" a háznál. Azóta már tudom, hogy neki is a belső lelkivilága nem volt rendbe és ki akart törni. De gyáva volt bármit is megtenni. Egy zsarnok főnök pedig a viselkedésével emberek lelkivilágát töri össze.

Van azonban egy másik eset is, amikor valaki egy egyszerű munkásból válik főnökké. Ez egy durva dolog. Mert egyszerűen istennek, mindenhatónak fogja magát érezni. A nőknél ez különösen jól érzékelhető. Gyakran hangoztatnak ilyenfajta kijelentéseket: "Én vagyok a főnök." Zsarnoksággal az ember csak maga ellen fordítja a környezetét, családját, barátait. Nem egyszerűbb lenne egy normális emberi hangot, viselkedést megütni, mint egy zsarnok, agresszív állatként viselkedni. Nem attól lesz bárki is tökéletes, példamutató, hogy durván, lekezelően, belegázol a másik lelkébe. Pontosan az ellenkezője miatt. Amikor megértő. odafigyelő, lojális, megbízható ember lesz.

2012. április 24., kedd

Sok beszédnek sok az alja

A magyar nyelv sokszínűsége példa arra, hogy mennyi mindent megtud érteni az emberekkel. Ezek a közlési formák leginkább a közmondásokban és szólásokban fedezhetőek fel. Egy-egy problémára, élethelyzetre rögtön megoldást kíván egy éppen az aktuális témához passzoló közmondás. Ezek fontosságáról, és jelentőségéről már írtam egy korábbi bejegyzésemben.

"Sok beszédnek sok az alja"- állítja a közmondás. És ez így is van. Biztos mindenki ismer olyan embereket, főleg nőket, akik folyton-folyvást mondják a magukét. Teljesen mindegy, hogy milyen témáról legyen szó, az ő nyelvük minden lében kanál. Ezek az emberek szeretnek a társaság középpontjában lenni. állandóan a saját problémájukról beszélnek. A mondandójuk szólhat pozitív vagy negatív élményekről, betegségekről vagy bármiről. Az egyáltalán nem foglalkoztatja őket, hogy a környezetük hogyan reagál erre a viselkedésükre. nekik mondani és mondani kell. Ez hétköznapi nyelven "szófosó" embereknek nevezik. Sokszor olyan érzésem van, hogy nem is igazán tudják, hogy kinek, miről beszélnek. Beszélniük kell, mert számukra ez egy odafigyelést, kielégülést hoz. A környezetükben élők pedig szenvednek, mint az állat, de szóvá senki nem meri tenni. Én arra jöttem rá. hogy ezen emberek szeretethiányban szenvednek, és amíg beszélnek addig figyelnek rájuk. Ez a probléma is mint minden más egyéb, szintén a gyerekkorra vezethető vissza. A szülők elnyomták a gyerekeiket, nem mondhatta el a gyerek a saját véleményét, meglátását, mert ilyen esetekben mindig a szülőnek kell, hogy igaza legyen. Borzalmas energiákat fojtanak el a szülők a gyerekben egy ilyen megnyilvánulással. viselkedéssel. Felnőttkorukban belőlük lesznek a vámpírok.

Én sem vagyok mentes az ilyen "szófosó" emberektől. Igencsak meg is keserítik az életemet. Képzeljék bele magukat, hogy milyen érzés lehet, nap mint nap ilyen emberrel együtt dolgozni. Ha az ember elmondja a véleményét, akkor jön a durca és a haragszom rád szindróma. És, hogy mondjak valamit, még büszkék is arra, hogy milyen beszédkészséggel rendelkeznek. Pedig ha tudnák, hogy a kommunikációjuk nagyon is alacsony szintet üt meg. Volt módom olyan idegenvezetővel találkoznom, aki másfél óráig nyomta a süket szövegét, és az állandó ismételgetését. A vendégek már az ájulás határán voltak, többek között én is. De őt ez nem érdekelte, ki akart elégülni és kész, na és megmutatni, hogy ő milyen profi munkát végez.

Nos, kedves bőbeszédű hölgyek, amikor a mondanivalójukat bő lére engedi, akkor mindig jusson eszükbe a közmondás. "Sok beszédnek sok az alja". Próbálják meg a közölnivalójukat rövidre, érthetőre fogni. Mert gondoljanak bele, a másik embert ezzel a felesleges beszéddel megőrjítik az embereket. Ők ugyanis fogják tudni, hogy egy szeretett hiányban szenvedő, energiavámpírral hozta önöket össze a sors.


Kép:www.pixabay.com

2012. április 23., hétfő

Őszinteség a szexben

Őszintének lenni a ma embere számára több, mint kínos. Az emberek félnek az őszinteség kimondásától, mert úgy érzik, hogyha őszinték, akkor mások visszaélnek az őszinteségükkel, és olyan pletykákat, híreket terjesztenek majd róluk, amelyek nem is úgy hangoztak el, ahogy az illető előadta.
Tény, hogy sokan még a családjukkal, párjukkal sem őszinték. Inkább csak színjátékot használnak a kapcsolatukban, amely nem más, mint önbecsapás.

És vajon őszinték vagyunk-e a szexben, amely sok konfliktus forrása? Hát ebben a szituációban még beszélni sem lehet az őszinteség meglétéről. A legtöbb hazugság, önbecsapás, e-téren mutatkozik meg. A szexuális életük területén a nők azok, akik a legtöbbet hazudoznak, megjátsszák magukat, becsapják a párjukat és saját magukat is. És vajon mire jó ez az egész hazugsági csapda? Miért nem mernek őszintén, nyíltan kommunikálni az emberek egymással? Mint már írtam a nők élen járnak a szex körüli hazudozásban. Ezt azért is teszik, mert úgy gondolják, hogyha őszinték lennék a párjukkal és elmondanák nekik, hogy ez meg az nekem nem jó, én ezt másképpen szeretném megélni, akkor a férjük el fogja hagyni őket. Inkább alávetik magukat a kegyes hazugságaiknak. A legfontosabb dolgot még nem is említettem, ez pedig bizalom. Bizalom megléte nélkül nem működik egy párkapcsolat sem. De ha az adott személy nem bízik saját magában, akkor hogyan tudna bízni másba vagy a párjában. Sehogy.

Sok kapcsolatban még a szexuális összhang sincs megteremtve. Amikor az egyik fél kezdeményezővé válik, akkor a másik fél elutasító lesz vele szemben. Ezek legtöbb a nők. Hányszor hivatkoznak arra, most ne, mert fáj a fejem. Most meg fárasztó napom volt. A fejfájásos sztori a legtipikusabb esett, amit használnak a nők. Nem egyszerűbb lenne olyan választ adni, hogy szívem én is nagyon szeretnék veled ágyba bújni, de most úgy érzem, hogy nem megy, mert nagyon stresszes vagyok. De milyent rendbe jövök, akkor meglépjük a dolgot. Ezt minden pasi megérti, sőt el is fogadja, de ha állandóan csak a kifogások gyártása hangzik el, az már eleve gyanús. Másik jellemző tipikus eset, hogy a nő ugyan bele megy a szexbe, pedig egy porcikája sem kívánja, de nem mert nemet mondani a párjának. És mi jár folyton-folyvást az ilyen nők agyában? Essünk már túl rajta minél előbb! Utána pedig még azt is eljátsszák, hogy milyen jó is volt az együttlét. A legtöbb pasi pedig ezt be is veszi. mert veszi észre az ellenkezőjére utaló jeleket.

De nem csak a nők nem őszinték a szex terén, hanem a pasik sem. Ha pedig szembetalálják magukat egy őszinte nővel, aki nyíltan, őszintén mer beszélni a szexuális igényéről, hogy mi jó neki, és mi nem, és miért jobb ez a módszer, mint a régi, akkor a pasik nagy része összeomlik. Úgy érzik csorba esett a férfiasságukon. De ezt csak azon pasik élik meg tragédiaként, akik azt hiszik magukról, hogy ők istenek. Aki tudja magáról, hogy emberből van, az el is fogadja a másik véleményét.
Az orgazmus elérésének a "megjátszásában" a nők a legfurfangosabbak. A nők biológia adottságaiktól függően adottak e szerep megjátszására. És mindez azért történik így, mert fél a csalódástól, hogy kapcsolata csődöt mond és a pasi elhagyja. Ez pedig egyáltalán nem az őszinteségre utal. A nők így szépen megjátsszák, hogy minden rendben van. Egy pasi ilyen szerep nem tud eljátszani. Ők nem színlelik meg az orgazmust, sőt náluk kudarcélményt okoz a partner kielégületlensége. Amíg a nők a férfiak kudarcának az okát először is saját magukban keresik, sztereotípiákat gyártva. "már nem szeret"..nem vagyok elég kívánatos". A férfiak ezzel ellentétben a környezeti hatásokban , és magukban keresik a kudarcuk okát, és nem indul be náluk az az elmélet, hogy " a partner a hibás". Úgy vélem nincs olyan nő, akik még ne került volna bele egy ilyen csapdába. és gondolta volna azt, hogy már nem alkalmas a pasi elcsábítására.

Merjünk-e őszinték lenni a szexben? A válaszom igen. A párkapcsolatában az embernek érdemes őszintének lennie. Az őszinteség megléte sokkal fontosabb, mint egy hazug élethelyzetben leélni az égész életet. És mi történik, akkor ha őszinték vagyunk a szex terén? Két lehetőség adott. Ha a pasi kellő érzelmi intelligenciával rendelkezik, akkor azt elfogadja. A másik pedig az, hogyha ő ezt kudarcként éli meg, akkor nem megfelelő partner a nőhöz. Tény, hogy a második csoportba több pasi tartozik. Ennek pedig a legfőbb oka a szülői nevelés, a primitív életszemlélet, és a hiányzó érzelmi intelligencia. Ha pedig őszinte vagyok a másikkal szembe, és ő ezt nem úgy értékeli, akkor a két embernek nincs mit együtt keresniük. De mindenképp megéri őszintének lenni!

2012. április 21., szombat

Amikor a psziché nem nő fel

Korábbi bejegyzéseimben már többször utaltam arra tényre, hogy nagyon sok ember nem nő fel. Ez a későbbiek folyamán úgy nyilvánul meg, hogy felnőttkorban is megmaradnak kislánynak és kisfiúnak. Amikor ilyen kinyilatkozásokat olvasnak az emberek, akkor hirtelen megdöbbenek, és nem tudják elhelyezni az agyukban az ilyen kijelentéseket. Erre szokták mondani, hogy én nem vagyok kislány vagy kisfiú, hiszen X éves vagyok. Ez így igaznak is tűnik. A felnőttség meglétét nem a biológiai kor határozza meg korántsem, hanem teljesen más tulajdonságok, de már erről is írtam korábban.

A felnőttség meglétéhez még az is kevés tényszerű állapot, hogyha az emberek elköltöznek a szüleiktől, önálló keresettel rendelkeznek, és élik az önálló életüket. Nem tudom, hogy megfigyelték-e már, hogy a nők sokszor hangoztatják magukról. hogy X éves vagyok, de az arcom alapján tíz-tizenöt évvel fiatalabbnak nézek ki. És veszettül büszkék is erre a kijelentésükre. Ez azonban sokak számára csapda. Nagyon jól megfigyelhető például. mikor negyvenes anyuka, apuka együtt sétál a lányával, fiával, és az az érzése támad a kívülállónak, mintha nem is szülő-gyerek kapcsolatban lennének. Most nem elsősorban a az öltözködése, sminkre gondolok, mert azokon mi tudunk változtatni. A kisugárzás is sokat elárul az tény. Meglehet még ezt állapítani abból is, hogy miként reagál az illető ember egy-egy konfliktushelyzetre. Hiszti, toporzékolás, kiabálás, visítás, és hasonló pszichés megnyilvánulások, amelyek főleg a kisgyerekekre a jellemzőek. És mindez miért történik így? Minden valószínűség azért, mert az adott egyén legyen akár negyven-ötven éves is, még lélekben gyerek, és leragadt 8-10 éves koránál vagy a kamaszkornál. Az is tény, hogy a szülőknek fogalmuk sincs arról, hogy a gyereknek a lelkét is gondozni kell, hogy felnőttként egy igazi férfivá és nővé váljanak. Nemcsak a tanulásról, evésről, ruházkodás meglétét kell egy szülőnek biztosítania a gyereke számára, hanem az egészséges pszichés fejlődését is. Sajnos az olyan családokban, ahol a szülők is hadilábon állnak a saját életük, problémáik megélésével, ott nem lehet példával járni az élen.

Az ilyen problémával küszködő gyerek felnőttként is megmarad kisgyereknek. Legyen akárhány éves is a biológiai kora. Számomra ez nagyon elszomorító tény, mert egyre több ilyen személyiséggel rendelkező embert látok és ismerek, akár szűkebb-tágabb környezetemben. Sokáig én nem figyeltem fel ilyen gyerekes viselkedésekre a felnőttek körében, még nem ezt is volt lehetőségem megtapasztalni. Döbbenetes, hogy negyvenes éveikben járó emberek (főleg nők, de vannak pasik is, hogyan viselkednek). Az ilyen korú "nők" , amikor valamilyen konfliktushelyzetben kerülnek és tehetetlenek, akkor ahelyett, hogy azt megoldanák, elkezdenek, toporzékolni, hisztizni, kiabálni, visítani, és felvenni egy durcás gyerekes arcot. Volt szerencsém ilyen helyzetet megtapasztalni. Ez a viselkedés pedig a 1-3 közötti kisgyerekekre a jellemző. Ezek az emberek életük végéig nem fognak felnőni, hacsak nem döbbennek rá, hogy ők milyen kisgyerekek és nem kezdenek el változtatni. Erre azonban kevés az esély.

Mivel ilyen gyerekesek maradnak, sok esetben a pár olyan kisfiús pasit választanak. Mondhatjuk, úgyis, hogy mindketten infantilisak maradnak. Hasonló, hasonlót vonz magához. Azon párok, akik ilyen személyiséggel bírnak, azoknak csak a gyerek szerelem fog kijárni, és nem a felnőttek érett szerelme. Majd kialakul a függőségi viszony. Érdekes megfigyelésem van. Sok idősebb pár esetén is megfigyelhető, hogy vagy az egyik vagy másik, de lehet minkét fél is, hogy a házasságukban csak kislány, és kisfiúként éltek. Ezt egyszerűen meglehet figyelni. Amikor az egyik társ meghal, a másik magára marad és nem tud ezzel a helyzettel mit kezdeni. Hibás mindenki azért, mert a társ meghalt, és őt itt hagyta egyedül. Ilyen esetben a legtöbbször a másik itt maradt ember is gyorsan elmegy a társ után vagy valami súlyos betegséget kap. Még hetven évesen élnek köztünk kislányok és kisfiúk. Sajnos!

És miért nem nő fel a psziché? Miért maradnak meg egyesek egész életükben kisfiúnak és kislánynak? A psziché pedig azért nem nő fel, mert a szülők ezt megakadályozzák a gyerekeik fejlődése során. Mindentől óvják, védik, üvegbúra alatt tartják. Mindent a szülő old meg helyette, így nem lesz önbizalma, nem mer felelősséget vállalni. Ellenben a szülőnek növekszik az önbizalma, mert ő oldotta meg a rászabott feladatokat. Később is a szülei problémamegoldó képességeire támaszkodik, majd amennyiben párkapcsolatot létesít, akkor ugyanezt teszi majd a párjával is. Kedves szülők éppen ezért ne nyalják ki a gyerekük fenekét a végtelenségig. Mert mi lesz úgy a gyerekből? Egy hisztis, agresszív, rinyáló, ordító, visító, toporzékoló felnőtt, aki még érett biológia korában is kisgyerekként fog viselkedni. És ez mindig így lesz, amikor konfliktusok sorozatát kell megoldania. Kinek jó az, ha ilyen felnőtt gyerekekkel kell nap mint nap együtt élnie, dolgoznia?


Kép: pixabay.com

Pokol és mennyország

Számtalanszor hallani emberek szájából azt a féle kinyilatkozást, hogy "pokol az életem" bezzeg mások úgy élnek, mint a mennyországban. Most ebben az írásban nem bibliai magyarázott szeretnék adni a pokol vagy a mennyország megléte felől. Inkább arra akarok kitérni, hogy mi emberek, mit értünk ezen megélésén az életünkben. Valóban van pokol és mennyország? És kinek mit jelent az és a másik állapot megléte.

De nézzük meg, hogy milyen tényezők, állapotok váltsák ki az emberekből, azt életérzést, amikor úgy érzik, hogy ők a pokolban élnek, vagy a mennyben. Előjárójában leszögezhető, hogy minden ember saját életének a kovácsa. Mindenki saját maga dönti le, hogy a születésétől a halóláig tartó életszakaszt hogyan éli meg. Kiteljesedik-e élete minden fontos területén vagy nem, bele értve a racionális és érzelmi szükségleteit is. Mikor érezzük a fájdalmas érzést az életünkben, hogy a pokolban élünk hosszú ideje? Az ilyen életérzést, azon emberek élik át, akik nem nőttek fel, és megmaradtak infantilis szinten (gyerekes). Ez az állapot független attól, hogy valaki egyedül vagy párkapcsolatban él-e. A felnőttséget nem az emberek biológia kora határozza meg, hanem az az állapot, hogy tud-e felelősséget vállalni élete területein, nem támaszkodik senkire, és tud egyedül önállóan is élni, annak ellenére is, hogy társ nélkül van. A mai társadalomban azonban nagyon sok az infantilis nő és férfi egyaránt, akik biológia koruk ellenére megmaradtak tizenéves gyerekes szintén. És bizonyos élethelyzetekben, amikor döntést kell hozniuk, vagy felelősséget vállalni a tetteikért, akkor elkezdenek gyerekes viselkedéssel reagálni a dolgokra.

A pokol életérzés leginkább, akkor érezhető az életben, amikor két infantilis gyerek alkot egy párt. Hogyan tudnak az ilyen emberek dönteni bármiben is, ha nem nőttek fel? Sajnos sehogyan sem! Így bármi probléma kerüljön is terítékre, az soha nem lesz megoldva. mert csak az egymásra mutogatás, veszekedés, probléma elhárítás kerül terítékre. Ez pedig állandó veszekedések csataterévé változtatja sok család otthonát. Az állandó stressz, viszálykodás pedig rövid időn belül odáig fajul, hogy a férj elkezd inni, ami újabb probléma forrásává válik. ( vagy mindkét fél inni kezd). Az emberek nagyon nagy hibája az, hogy sokan nem merik kimondani azt a tényt, hogy nem csak az egyik fél hibás egy kapcsolatban, hanem mindkettő. Azt pedig végkép nem mondják ki, hogy nem tudunk tovább együtt élni, ezért és ezért a problémák miatt. Inkább a behunyják a szemüket és őrlődnek tovább életük poklában. Sokan még magát a tény sem ismerik fel vagy nem akarják felismerni, mert így "jó" nekik. Pedig nem jó, ez csak látszólagos, mert belül szenvednek és őrlődnek, mint a kutya. A változtatás pedig iszonyú fájdalommal jár, ha valaki meglépi.

Amikor pedig valaki eljut arra a pontra, hogy úgy érzi az az állapot már nem jó amiben él, akkor elhatározza, hogy változtat. Eddig még megy is dolog. Utána jön a kivitelezés, amely már komoly munka lesz. Ahhoz pedig, hogy változtatni tudjunk az életünkön, nagyon fájdalmas dolgokkal kell majd szembesülni, amely az ember lelkét meg jobban megviseli majd. A másik tény pedig az, hogy ahhoz, hogy valaki változtasson az életén le kell süllyednie a pokol legmélyebb bugyrába. De minél lentebbre süllyed, annál nehezebb lesz kimászni a pokolból. Siralmas egy munka lesz, de ha van erő, bátorság, kitartás hozzá, akkor az eredmény nem marad el. Ettől a megméretetéstől pedig nagyon sokan félnek, mert nem tudják mi is vár rájuk. De hol van az megírva, hogy mindenkinek boldognak kell lenni az itt eltöltött 70-80 éve alatt.

És mit gondolnak kik, azok az emberek, akik a mennyországban élnek? Ennek az életnek az érzését csak azok az emberek tudják igazán értékelni, akik már korábban megjárták a maguk poklát. Túlestek nagyon súlyos traumákon, mint mondjuk egy válás, haláleset, betegség. És akik tudatosan úgy döntöttek/döntenek, hogy szeretnének ebből a kínzó, égető, feszítő pokolból kimászni, elkezdenek változtatni eddig életvitelükön. Már nem akarom ismételni magamat, hogy nagyon durva az egész eddigi gondolkodásmód átprogramozása. De a sikerélmény majd mindent elfelejtett az illető emberrel.

Pokol vagy mennyország? Ki a felelős az egyik vagy a másik megléte miatt? - Csak az ember saját maga. Ő csak is ő tud a saját helyzetén, problémáján, életvitelén változtatni, és nem más. Az pedig már egyszerűen energia vámpírkodás, amikor a saját problémámat a másik vállára teszem, hogy cipelje csak ő az én terhemet. Ezért is van az, hogy mindig a másik embert hibáztatjuk a saját magunk tehetetlensége miatt. Bezzeg az irigykedés, az jelen van az olyan személyek lelkében, akik nem képesek szembenézni saját maguk hibáival és tehetetlenségeikkel.

Pokol, mennyország, ki melyiket választja? - Ez csak rajtunk múlik. A pokol és mennyország megléte pedig nem a halálunk után fog eljönni, hanem már itt a földön mi választjuk meg, hogy melyiket akarjuk élni, amíg itt tartózkodunk. A kettő közötti különbséget pedig csak az tudja igazán értékelni, aki már átélte a pokol meglétét. Kemény munkával változtatott az életén, és dolgozik rajta minden nap. A bejegyzésem címéről jutott az eszembe az egyik általános iskolai tanárom, aki egy alkalommal a következőket mondta. " Gyerekek soha nem felejtsétek el, hogy a pokol és a mennyország az nem túlvilágon van, hanem itt a mindennapi életünkben" Ez az eset idestova negyven éve történt. Akkor még nem gondoltam, hogy ez valójában így is működik. Most már azonban tudom, hogy mi döntünk. hogy pokol vagy mennyország. Én az utóbbit választom!

2012. április 18., szerda

Amelyik kutya ugat....

Korábban már írtam arról, hogy a magyar közmondások milyen jelentőséggel bírnak. Minden élethelyzetre adnak megfelelő útmutatást, amely nagyon sok esetben igaz és tanulságos. Sajnos az utóbbi időbe feledésbe merültek ezek közmondások. Pedig sok esetben egy-egy szituáció megléténél nagyon jól lehet hasznosítani ezen fajta ismereteket.

Ismerős a címben szereplő közmondás? - Gondolom igen. Amelyik kutya ugat, az nem harap, hangzik el gyakran ez a közmondás. Milyen szituációkban szoktuk ezeket használni? Nos, olyan esetekben, amikor valaki olyan tényt, dolgot állít magáról, amely egyáltalán nem fedi a valóságot. Ezért az adott személy elkezd hencegni, nagyképűsködni, dicsekedni. Az ilyen fajta viselkedés mindig a megfelelni vágyásra utal. Olyannak szeretné saját magát mutatni a nyilvánosság felé, amilyennek ő elképzeli magát, és amire éppen vágyakozik.Az ilyen viselkedés nem ismeretlen fogalom a nők körében sem, de ezt leginkább a pasik művelik el. Társaságban pedig egyre nyilvánvalóbb ez a viselkedés. Egy férfi mivel szeret leginkább dicsekedni? Munka, pénz, autó. szex. A pénz megléte nagyon fontos egy pasi életében, mert ezzel azt bizonyítja, hogy mennyire tud a párjáról, családjáról gondoskodni. És ott az autó. Minél nagyobb annál jobb. Egy pasi az autó nagyságától érzi magát igazán férfinak, mert úgy gondolja, hogy az autó nagyságával arányosan nő az férfi erőssége is, Ez azonban nem így működik. És van egy nagyon fontos téma még náluk, Ez pedig a szexuálisan érzelmezett férfiasságuk. Ezzel borzasztó nagyon szeretnek dicsekedni.

Bizonyára már mások is voltok többször olyan helyzetben, amikor egy-egy pasi a nők körében vagy társaságban, azzal kezd el dicsekedni, hogy neki hány nője volt. Mennyi barátnője van. Na és a szexuális teljesítmény sem alábecsülendő szempont. Én is voltam már ilyen megnyilvánulásoknak a fültanúja, és mindig gondolkodóba ejtett, hogy mi szükség van az efféle kinyilvánításoknak. És amikor egy ilyen dicsekvés elhangzik egy pasi szájából, akkor sok esetben a nők visszavágnak az ismert közmondással. Amelyik kutya ugat, az nem harap. És igen. valóban nem harap. De amikor ezt a mondatot elhagyja a szánk, sokszor nem is gondolunk arra, hogy tényleg így működik ez a dolog. Csak akkor döbben rá az ember lánya erre megállapításra, amikor belekerül az adott szituációban. Hoppá! A kutya csak ugatott, és nem harapott. Hogy lefordítsam a leírtakat, mondhatjuk úgyis, hogy az adott helyzetben a nagyra becsült férfiassága nem hozta a várva vár eredményt. De akkor minek hencegni? Hát, azért, mert úgy véli, hogy minél jobban dicsekszik, annál erősebbnek, férfiasnak érzi magát, és így a nőknél egy tekintélyt vív ki. Ez pedig egy nagy önbecsapás, mert fenn áll a lebukás veszélye.

Mi magyarok, főleg a pasik mindig szeretnek olyannal dicsekedni, amiben valamilyen hiánya, fogyatékossága van. Mindig azt kell bizonygatni tettekben, cselekedetekben, ami nem szorul igazolásra. Amennyiben egy pasinál működik a szex, az nem tartozik a nyilvánosságra, és miért kell ezzel állandóan foglalkozni társasági berkekben. Nem a szexuális teljesítményétől lesz egy férfi,férfi, hanem a megjelenésétől, viselkedésétől, kisugárzásától.

Ezzel a témával kapcsolatosan szeretném megosztani Popper Péternek egy éppen ide vágó eszmefuttatását.
"Ezektől az uraktól már harminc perc elteltével bátran meg lehet kérdezni, hogy mióta tetszik potenciazavarral küzdeni?" Nos, nőtársaim, ha ilyen pasival hozza össze önöket a sors, akkor nyugodtan tegyék fel neki ezt a kérdést. Én csak megerősíteni tudom Popper Tanár úr tanácsát. Tudják! Amelyik kutya ugat....

2012. április 17., kedd

Aki keres, az nem talál

A mai bejegyzési témája az ismerkedés, párkeresés lesz. Ez egy sokat érintő kérdés, amely igencsak foglalkoztatja az emberek agyát. Van egy közmondás, amely így hangzik: Aki keres, az talál is. Nos, én éppen az ellenkező címet adtam a mostani írásomnak. És miért is? Ez hamarosan kiderül.

Az embereket mindig is nagyon foglalkoztatta a párkeresés, legfőképpen a lányok, nők azok, akik kimondottan "értenek" a párkereséshez. A nőknek van egy nagyon kifinomult érzékük, hogy egy pasit, hogyan, milyen módszerekkel lehet megfogni. Ezek technikákat átörökítik a szülők, a gyerekeikre. és majd azok a saját gyerekeikre. De vannak olyan nők is, akik egyáltalán nem járatosak a "pasi keresésben". De nézzük meg először, hogy vajon, hol tud ma egy fiatal lány, fiú ismerkedni. Az ismerkedésre alkalmas kínálat igencsak szűk. A fiatalok az idejük nagy részét az iskolában töltik, és legfeljebb hétvégén marad a diszkó vagy valami közös bulizás. Tehát az ismerkedési lehetőségek lekorlátozódnak az iskolába töltött időkre, vagy egy-egy buli alkalmára. Az a lány pedig rövid időn belül nem talál magának pasit, azt a többi lány kinézi a közösségből. A diszkózást a bulizást pedig nem minden lány kedveli. Régebben nagyanyáink idejében működött az úgynevezett fonó, ahová eljártak esténként a lányok és a fiúk. Ott volt a közösségi élet, és rövid időn belül, akár már társat is talált magának a lány vagy a fiú. Akiknek ott nem találtak párra, azoknak az idősebb, rafináltabb nők próbáltak férjet kommendálni, több-kevesebb sikerrel.

És hol tartunk ma e témában? Ki, hol és hogyan keres párt magának? A kérdés nagyon sokféle és összetett. Nagyot változott a világ a párkeresés területén is. Még most is elég jól működik a "kommendálási módszer" vagy mondhatjuk úgyis, hogy összehozzák a fiatalokat. Én ennek a párkeresési formának teljesen az ellensége vagyok. Ez egy szörnyű dolog. Majd erről is később lesz szó. Létezik még a társkereső program, és az internet térhódítással egyre többen veszik igénybe az efféle párkeresési formát, de ennek a hátulütőjéről már írtam korábban.
Az is érdekes dolog, hogy a lányok még huszonegyedik században is azon az álláspontok vannak, hogy minél előbb keressenek maguknak egy pasit, mert mi lesz ha nem találnak időbe magunknak társat. Ezért pedig bármire képesek. Hajtanak orrvérzésig a pasikra, még úgy is, hogy a pasinak hidegrázása van a nyomuló csajtól. De azt a tényt kevesen ismerik fel, hogy minél jobban el akar valaki érni bármit az életében, annál inkább kifolyik a kezei közül. Így van ez a párkereséssel is. És most eljutottunk a cím megmagyarázásához. Nos, itt a magyarázat. Aki keres, az nem talál, mert a dolgok irányítása kifolyik a kezeik közül. Olyan ez mintha azt mondanám valakinek, hogy tegye mindkét tenyerét egymás mellé, és a tenyerét, ujjait jól szorosan szorítsa össze.Majd kérjen meg valakit, hogy öntsön az összeszorított tenyerébe egy pohár vizet. Mi fog történni? Minél jobban szorítja össze a kezét az illető, a víz kifolyik az ujjai közül. Így működik ez minden olyan esetben, amikor valamit erőszakkal akarunk megszerezni.

Nos, akkor mit tehet egy lány, ha nem talál magának időben partnert? Én azt mondom, hogy kár erőltetni a dolgokat. Élje az életét. Dolgozzon, tanuljon, éljen a kedvenc időtöltésének. Csiszolja magát úgy külsőleg, mind belsőleg. Legyen nyitott, és el fog jönni az ő életében is a megfelelő pasi. És mi van, ha ez nem következik be? -teszik fel bizonyára sokan ezt a kérdést. Akkor sem történik tragédia. Én legalább is így gondolom. És vajon melyik állapot a jobb? Benne lenni egy rossz kapcsolatba, egy.két gyerekkel, és ülni a mocsárba, amely ugyan büdös, de biztonságos. Vagy élni nyugodtan, és úgy élni az életet, hogy az adott egyén azt szeretné. Azzal meg hogy a külvilág mit mond nem szabad foglalkozni. Miért kell mindenkinek bemenni az erdőbe? Azért mert a nagy többség ezt teszi. De egyáltalán nem biztos, hogy minden embernek ez a jó megoldás. Sokszor, sokan a fától nem látják meg az erdőt. Egyet ne felejtsen el senki! Aki keres, az nem talál.

2012. április 16., hétfő

Fontos-e, hogy társad legyen?

Ha baráti, ismeretségi, munkatársi körökben végeznénk egy közvélemény kutatás a címben szereplő témáról, akkor egészen biztos vagyok benne, hogy a megkérdezettek nagy százaléka igennel válaszolna a kérdésre. Fontos-e, hogy társad legyen? - sokan ezt a kérdést úgy értelmezik, mint az élet egyik legfontosabb lételeme az, hogy legyen társad. Nem baj, hogy milyen áron, és hogy milyen ember az a pasi, fő, hogy csak legyen valaki a másik mellett.

És miért is olyan fontos sok ember számara a társ megléte? Biztonságot, támaszt, védelmet nyújtson a másik fél részére. Védjen meg bennünket a felnőttségtől, az egyedülléttől. Igen, számos összetevője van annak, hogy ki, miért szeretne maga mögött tudni egy társat. De mi van olyankor, amikor két infantilis ember kerül össze, és alkot egy szövetséget.? Így két egymásra támaszkodó, gyenge jelemmel rendelkező emberek élnek majd együtt. Fogalmazhatunk úgy is, hogy "vak vezet világtalant". Ez az úgynevezett társfüggőség. És vajon fenntartható-e ez a fajta függőség hosszú távon? Igen, fenntartható, ha az élete folyamán egyik fél sem ismeri fel ezt a fajta függőségi kapcsolatot, így a párok, akár az életüket is így élhetik le. És mi történik, akkor ha a másik észbe kap és elkezd változtatni az életén? Ilyen esetekben a változásra hajlomos személy előbb-utóbb ki fog lépni a kapcsolatából, mert igazán már nincs szüksége a másikra. Egy-egy ilyen változás leginkább valamilyen hatás bekövetkezte után indul el. Új szerelem megérkezése, erős érzelmi megrázkódtatás, halál eset. A gyermeteg partner idegesíteni fogja a másik " felnőtté" válása, és ezért egyre gyorsabban eltávolodnak egymástól. Az erősebb jellem, azt mondjam hogy mit is keresek én egy kisfiú vagy kislány mellett.

És mire való egy társ? Semmiképpen sem arra, hogy a saját problémáinkat az ő vállára rakjuk rá. Mindenkinek meg van a maga élete még a házasságban is. Sokan ezt nem érik meg, és ebből származik a bajok nagy része. És van még egy másik tipikus viselkedésiforma, az pedig az, hogy egyik fél sem mehet el sehová a másik fél nélkül. Na, ez egy nagy hülyeség! Miért is ne mehetne el a feleség a barátnőjével, akár nyaralni is. És miért ne sörözhetne a férj hetente egy nap a barátaival. Ez egy bizalmi kérdés, Ha nem bízom magamban, akkor a másikban sem fogok, és kialakul a birtoklási vágy, amely előbb-utóbb féltékenységhez vezet. Az ember pedig nem tulajdona a másiknak. Ezt érdemes a fejekbe beleverni.

Sajnos a tapasztalat teljesen mást mutat. Ma is sok feleség foggal-körömmel ragaszkodik a közös nyári nyaralásokhoz, miközben a férjnek már a gondolatától is hidegrázása van. Ezt egy "okos" feleségnek látnia kellene. Hiszen ez rá van írva a férj arcára, csak tudni kell olvasni belőle. A férj inkább szívesebben menni sörözni a haverokkal, hobbijának szeretne hódolni, telkét ápolná vagy csak szeretne egyedül lenni. Ilyenkor azonban az asszony agyába beindul a verkli, hogy vajon mit fog csinálni a férje ezen idő alatt. Csajozik, iszik, henyél. Szörnyű egy érzés lehet, és inkább magával cipeli az unatkozó férjet csakhogy szemmel tudja tartani. És megint a társfüggőségnél tartunk.

Fontos-e, hogy társad legyen? Véleményem szerint nézőpont kérdése. Személy szerint ha engem kérdeznének, akkor azt mondanám, hogy nem. Mert milyen házasság, kapcsolat az, ahol rabként él egy ember, és tulajdonként kezelik. Az ilyen ember előbb vagy utóbb fellázad és elhagyja a kalitkát, még ha az aranyból van is. A megkötözöttséget nem lehet elviselni. Éppen ezért én úgy gondolom, hogy inkább éljek egyedül, de nem magányosan, mint rabként egy olyan kapcsolatban, ahol én csak egy eszköz vagyok a másik számára. De azt mindenki saját maga döntse el, hogy melyik lehetőséget választja.

Befejezésül pedig egy idevágó idézetet osztok meg Popper Pétertől, aki egy neki tetsző lánytól ilyen visszajelzést kapott a közeledésére. "Alig várom, hogy ölelő karjaimba zárjalak."
Úgy spricceltem el, mint a sicc! Mert ebben benne van a rabság fenyegetése. Abból pedig nem kérek. - írta Popper Péter egyik könyvében.

2012. április 14., szombat

Hazugságok, önbecsapások visszatükrőződései

Hazugság a legcsúnyább emberi tulajdonságok egyike. Amióta világ a világ az emberek hazudnak, úgy másoknak, mint önmagunknak. Pedig ha elolvassuk a bibliai tízparancsolatot, már ott az áll,az egyik parancsolatban, hogy ne hazudj. És most mit tapasztalunk ? Hazugságra épül az egész világ. Hazugságok tömkelegében éljük a napjainkat és az egész életünket. Erre tanít a média, politika, társadalom. De ne felejtkezzünk el a családi neveltetésről sem, ahol már a kisgyerekek is hamar eltanulják a hazudozást. Mert ugye a családi minta ragályos. A legtöbb szülők nem csak másoknak hazudoznak, hanem még ön önmagukat is becsapják. De erről egy kicsit lentebb teszek említést.

Ahogyan már említettem a gyerekek korán eltanulják a hazudozást. Már óvodáskorban is érzékelhető ez a viselkedésükben. Ilyen korban a gyerekek kitalálnak dolgokat, illúziókat, akár magukról akár apjukról, anyjukról. Kiszínesítik az elképzelt fantáziavilágot, és ezt adják a társaik tudtára. Ez egy természetes folyamat az életükben, A baj csak akkor kezdődik, ha a szülő nem elég éber, és nem figyel oda arra, amit a gyereke beszél. Beszélje meg vele, hogy amit ő állít, és fantáziál az nem a valóság, hanem csak egy illúzió. Sem az apja, sem az anyja nem olyan, mint aminek ő lefesti őket. Az a kép csak az ő fantáziájában él. Az a szülő, aki nem figyel oda a gyereke nagyot mondására, az egy azt veszi észre, hogy a gyerek nótárius hazudozóvá vált.

Na és, mi van a felnőttekkel? Ők tudnak csak igazán hazudni, úgy mint a vízfolyás. (tisztelet a kivételnek). Már arról is készültek statisztikák, hogy a felnőttek egy nap mennyit hazudnak. És nem keveset. Miért is hazudunk, és miért van szükség a hazugságokra? A hazudozás az én meglátásom szerint a megfelelni vágyásra vezethető vissza. Éppen ezért az emberek mindenre képesek, még hazugságok árán is, hogy másoknak megfeleljenek és elfogadják őket. Hazudoznak a kinézetükkel kapcsolatosan. iskolai végzettségük miatt, párkapcsolataik véget, munkájukat, keresetüket illetően. És sorolhatnák még, mi minden végett hazudoznak naponta. Szépnek, jónak, okosnak, jó munkaerőnek akarják magukat feltüntetni. Ámbár hamar kibújik a szög a zsákból. A magyar népmesékben is megfigyelhető, hogy a hazug ember hamar lelepleződik a hazugságai miatt, és előbb-utóbb elnyeri méltó büntetését. Van egy jó közmondás is erre a szituációra. Így hangzik: A hazug embert előbb utolérik, mint a sánta kutyát. A hazugságoknak pedig jó táptalaja a közösségi portálok, Ott lehet rendesen hazudozni, hiszen az illető személye anonim. Lehet írni bármily iskolai végzettségről, hobbiról. párkapcsolatról, tevékenységről, stb. De mire jó ez az egész? Talán arra, hogy ismerős-ismeretlen emberek lássák, hogy ki milyen művelt, okos, jártas bizonyos dolgokba. Én azt tartom, hogy az okos, bölcs ember ilyenekkel nem henceg, hanem szépen hallgat és a dolgok úgy is kiforrják magukat. A nagyravágyó emberek dicsekszenek, akik szeretnének olyanok lenni, amilyennek feltüntetik magukat, de ezt nem érték el.

Az is tény, hogy nem szabad mindig, mindenhol igazságosnak lenni, mert az ember könnyen ráfázhat. Főleg nem jó őszintének lenni egy munkahelyen, mert könnyen kihasználhatóvá és nevetségessé válhat bárki. Egy dolgok azonban nem szabad elfelejteni, hogy házasságában, kapcsolatában az ember nem hazudozhat sem magának, sem a párjának. Sajnos ez mostanság nem így van. A legtöbb ember még saját magának is hazudozik, így festve szép képet magáról, és kapcsolatáról. amely közel sem olyan, amilyennek ő beállítja. Ezt nevezik önbecsapásnak. Sajnos ezek az önbecsapások olyan hatásosok tudnak lenni, hogy még adott személy is képes azt elhinni magáról, gyerekéről, kapcsolatáról, amit ő saját maga szeretne látni. Ennek a viselkedésmódnak pedig az a hátulütője, hogy nem veszi észre az anya, apa, hogy a gyerekei ezt a viselkedést tanulják el akarva-akaratlanul. Majd tíz-húsz év elteltével rácsodálkozik a gyereke viselkedésére.Hogy mitől ilyen ez a gyerek amilyen és kitől tanulta el azokat a módszereket, amelyeket a gyereke csinál. Mondhatjuk úgyis, hogy a hazugságot lelepleződnek csak idő kérdése az egész. Az önbecsapások pedig visszatükröződnek a gyerek megnyilvánulásaiban, viselkedésében. A szülők így tükröt állítanak a gyerekeiknek, ahogy ők viselkednek.

Hogy hazugságokkal, önbecsapásokkal elérhető bármi az életben? - Úgy tapasztaltam, hogy nem vagy ha el is bárki bármit a hazugságok árán, az rövid időn belül kiderül. Kibújik a szög a zsákból. A hazug emberek pedig elvesztik mások szemében az emberi mivoltukat. Nem lesz tartásuk, gerincük, szava hihetetlennek állítják be a többiek. És egy ilyen emberre fel lehet nézni emberként? - Nem lehet. Ő egy hiteltelen, nem bízható emberként fog élni a társadalomban. És itt még az önbecsapás, amely ön önmagunk ellen követünk el. Bár könnyebb hazudni, mit szembenézni a gondokkal. Az az ember pedig, aki állandóan az önbecsapások kereszttüzében él, az olyan mintha önmaga ellen követne el öngyilkosságot. Ez a legnagyobb kinyírás, amit ember elkövethet saját maga ellen. Gondoljunk bele a bumeráng egyszer visszaüt.

2012. április 13., péntek

Férjek és laptopjaik

Ezen bejegyzésemben a számítógépfüggő emberekről fogok írni. Tudjuk, hogy mostanság már az internet nélkül nem élet az élet, és minden lehetséges elintézni valót a net segítségével hajtunk végre. Nem beszélve a közösségi portálokról, amelyek egyre népszerűek, mind a fiatalok, mind a többi más korosztály közegeiben. De úgy a net, mint a közösségi portálok használatát is tudni kell okosan használni, kezelni.

Férjek és laptopjaik.- ezt a címet adtam a mostani bejegyzésemnek. De vajon miért is? Mert azért, ha jól belegondolunk a dologba, akkor a férfiak azok, akik a legtöbb időt a számítógépek előtt töltik és nem pedig a nők. A férfiak például a netfüggőséggel kompenzálnak, míg a nők feszültség levezetés céljából inkább a vásárlást helyezik előnybe. A közösségi portálok online játékait is leginkább a férfiak körében a népszerűbbek. Arról nem is beszélve, hogy a virtuális világ inkább a férfiak világa, mintsem a nőké.

És ezzel most mi a probléma?- teszik fel jó néhányan ezt a kérdést. Nos, a probléma abból adódik, ha már pár órára sem tudunk meg lenni a számítógép és laptop nélkül. Már a legtöbb munkahelyen elengedetlen munkaeszköz a számítógép, és így 8-10 órát is eltöltenek emberek a komputer előtt, és hazaérve újra folytatódik a neten való keresgélés, játék. Hogy mi az az idő, amely már károsnak mondható? Azt mondják, hogy a munkaidőn túli hat-nyolc óra hosszú netezés már függőségnek számít.
Mostanság elég sok nő panaszkodik arról. hogy a férjeik egyre több időt töltenek a gép előtt, mint a családjukkal. Hazaérnek a munkából, vacsoráznak, megtörlik a szájukat és irány a gép. De olyan esetek is vannak, hogy a gépező ember a gép előtt fogyassza el az ebédjét vagy a vacsoráját. A családtagokkal nincsen beszélgetés. Maximum pár szavas tőmondatokban váltanak néhány szót a család tagjai. Így szép lassan a a párok elhidegülnek egymástól, és a pasinak csak a laptopja marad, mert így érzi jól magát.

A férfiak pedig ezt viselkedést azzal magyarázzák, hogy ők így tudják levezetni a napi stresszt. De ez menekülési reakció a megoldatlan problémák elől, mert addig amíg a gép előtt van az illető ember, addig sem szembenéznie a dolgokkal. Mit lát ha kikapcsolja a gépet? Egy házsártos feleséget, egy elhanyagolt gyereket, egy lepukkant lakást. A férfiaknak mindig is problémát jelentet a házastársi kötelék, ezért korábban az újságolvasásba és tv-nézésbe menekültek, hogy levezessék a feszültségeiket. A mai kor embere az ébren töltött óráinak nagy részét sms-ezésével. tv-nézéssel, e-mailezéssel tölti el. Ezt az időt azonban hasznosan is el lehetne tölteni, mégpedig a családtagokkal, barátokkal.

Hol van tehát a határ? Amikor már valaki nem képes arra, hogy kikapcsolja a telefonját, és ne ellenőrizze a e-mailjeit vagy nem képes meglenni a virtuális dolgok nélkül, ott már baj van. Akkor már érdemes segítséget kérni. Mert a háttérben akár súlyosabb pszichés betegség is állhat. Nincs azzal semmi baj, ha valaki az esti vacsora után netezik, mert azt sokféle dologra feltudja használni az ember. Sokféle információhoz, ismeretanyaghoz hozzáférhet. Ma már a netezés is hobbi.

De mit tegyünk ellene, ha férjek sokat neteznek? Beszéljünk vele, és hagyjuk, hogy elmondja, mi nyomasztja, amiért a gépezésbe menekül. He ez nem segít, akkor korlátozzuk a gépezést napi 1-2 órába és csak este a közös beszélgetések végeztével hagyjuk, hogy leüljön a gép elé. De azt egyáltalán ne engedjük meg, hogy a dolgok odáig fajuljanak a dolgok, hogy a pasik a laptopjaikkal bújjanak ágyba.

2012. április 12., csütörtök

Szakitás lelki vonzata

Nincs is talán olyan ember, akinek az életében legalább egyszer ne következett volna be a szakítás. Vannak azonban olyan emberek is, akinek az életében nem csak egy, de számos szakítás is megkeserítette már az életüket. Valljuk be hősiesen, hogy alig van olyan nő, akit ez a helyzet ne viselne meg lelkiekben. Akit ezt a tényt ne vallja be sem magának, sem másoknak, az vagy hazudik vagy festi magát. A nőket ez nagyon sok esetben lelkiekben taccsra vágjam ellenben a férfiakkal, bár ők ezt a fájdalmat másként vezetik le.

Mostanság a párok között a szakítás módja nagyon egyszerűen megoldható. Ma elég, ha használjuk a technika vívmányait sms, e-mail, telefon. És meg van oldva a szakítás. Régen ez másként működött, A fiút, lányt ez komoly helyzet elé állította, hogy hogyan adja a másik fél tudtára, hogy szakítani szeretne vele. "Szeretnék mondani valamit. Nem szeretnélek megsérteni". kezdetű mondatok pedig már arra utaltak, hogy vége szakadhat a kapcsolatnak. A szakításnak többféle okai lehetnek. Van olyan, hogy egy olyan kapcsolat van kibontakozóba, amelynek a beteljesülése lehetetlen. Vagy éppen megszólal a vészcsengő az egyik vagy másik félben. De az sem rendkívüli eset, amikor az egyik fél úgymond angolosan lelép. A szakítások a legtöbb esetben a férfi részéről történik, de az ellenkezője is igen gyakori. A nők azért sokkal jobban ragaszkodnak egy kapcsolathoz, mint a férfiak.

Bármi is legyen egy szakítás oka, azt a legjobb akkor ott helyben melegen megbeszélni. Persze ha van mit megbeszélni. A technika vívmányaival ez a párbeszéd már kihaló félben van, pedig minden szakító fél azt szeretné tudni, hogy milyen okból jött létre a szakítás, hogy később tudjon tanulni az okokból, hibákból. Én is ennek megoldásnak vagyok a híve, bár ezt még egyik szakításom alkalmával sem sikerült véghez vinnem. Ez pedig a pasik hibája, hogy nem jött létre a megbeszélés, mert a nagy részük "kisfiú". Egy "kisfiúval" pedig nem lehet beszélgetni. Sőt a pasik sokszor elfojtsák az érzelmeiket, mintsem beszéljenek róla.

A szakítással járó lelki traumát a különböző életszakaszokban másként élik meg a nők. A saját tapasztalatom ezt támasztja alá, én így éreztem. A fiatalabb korban való szakítást még nem kell tragédiaként kezelni, bár az adott szituációban mindenki azt érzi, hogy "összeomlott a világ". Ez a tanulási folyamat, amelyből később építkezhetünk. Ha már a szakítás mondjuk a harmincas-negyvenes vagy későbbi életkorban történik, akkor már komoly lelki problémát tud okozni, főleg, ha a szerelem is jelen volt a kapcsolatban. Mert olyan eset is van, amikor valaki nem szerelmes csak társra vágyik, és birtokol. Ez a fajta kapcsolat típus kevésbé viseli meg az embert, mintha szerelmes lett volna az illetőbe.

Én huszonéves koromban is nehezen viseltem, ha szakított velem egy pasi. Abban az időben úgy éreztem, hogy szerelmes voltam abba a pasiba. Mostani eszemmel visszagondolva úgy érzem ez nem egy "igazi" szerelem, volt a részemről. Mégis megviselt a történet. Évekkel később jöttek újabb pasik. Volt egy, akibe tényleg úgy éreztem, hogy szerelmes voltam. Tény, hogy átéltem azt az állapotot, amelyet egy szerelmes lány átélhet. A pasi ugyanakkor nem volt szerelmes belém, csak az "ágyba bújás" gondolata foglalkoztatta és a pénz. Most már tudom, miért történt mindez így. A többszöri csalódások, arra ösztönöztek, hogy leírjam az életemből a pasikat. Így is történt! Tíz-tizenöt év pasi nélkül évem volt. (ez volt a legszebb évek egyike).
Majd a negyvenes éveimben újra jött a szerelem. De már nem olyan érzéssel, mint a húszas éveimben, hanem sokkal erősebben, intenzívebben. Ez már részemről egy érett felnőtt szerelem volt. Sajnos sok év után újra jött a szakítás a pasi részéről. Ugyanis ő csak "gyerekeknek járó szerelemmel" bírt egész életében. Miért is? Mert még ötvenes éveiben is kisfiúként tudott csak viselkedni. Csúnyán viselkedett velem és vége lett.

Hónapokig megviselt ez a probléma. De most már tudom, az okát, hogy miért történt mindez úgy, ahogyan történt. Az eset megtörténte után elkezdtem magamat csiszolni. és egy új élet alakult ki bennem. Most már tudom, hogy jobb, hogy úgy történt, ahogy történt az egész, mert az a pasi semmiféle területen nem hozzám való volt. Bármi legyen is a szakítás oka, abból sok esetben tanulni lehet.Lehetőségünk van a számvetésre, tisztánlátásra, a hibák tisztázására. Akkor még nem is gondoltam arra, hogy egyszer hálás leszek ennek a pasinak, mert így egy új lehetőséget kaptam arra, hogy egy eddig ismeretlen úton elinduljak, hogy megváltoztassam az életemet.

2012. április 11., szerda

A nőiesség megélése

"Nőnek lenni jó" - állítja az egyik női magazin szlogenje. Valóban tényleg jó nőnek lenni? Elfogadjuk a nőiességünket? És vajon mit értünk a nőiesség fogalmán, és hogyan éljük meg a mindennapokat nőként? Sok-sok itt a megválaszolandó kérdés. Sokan azonban még számos fogalommal sincsenek tisztában, hogy mit is takar az a fogalom, hogy nőiesség.

Mitől nő egy nő? És vajon mitől jó nő egy nő? Elgondolkodtak már azon, hogy vajon nagyanyáink, anyáink fejében megfordultak ilyen gondolatok, amikor ők is fiatal vagy idősödő nőként élték az életüket. Én úgy gondolom, hogy ők kevésbe foglalkoztak ezzel a témával. A másféle gondolkodásmód, akkor tájt kezdett elterjedni, amikor a nők munkába álltak, és egyszerre kellet helytállniuk nőként és anyaként egyaránt. A mai társadalomban az tapasztalható, hogy a nők nagy része nem éli meg a nőiességét, sem nőként, sem anyaként. Nagyon fiatalon már belemegy egy olyan házasságba, kapcsolatba, amelyről érzi, hogy nem fog működni, de azért belevág, mert ezt várják el tőle. Szülők, és társadalmi elvárások. Majd jönnek egymás után a gyerekek, de a helyzeten ez mit sem változtat, mert nem érzi magát nőnek, legfeljebb csak csicskának, akinek mindenki csak parancsolgat.

A napokban láttam egy pszichológia műsort az egyik tv-csatornán, ahol azt is feszegették a meghívott szakemberek, hogy milyen ma egy mai női. A vélemények ütköztek, de egy valamiben egyetértetek, hogy kevés igazi NŐ van mostanság. A nőkből hiányzik a kisugárzás, az önbizalom, magabiztosság, határozottság, és a női benső énje. Ellenben sokat átveszik a férfi viselkedési stílust. Keménynek tüntetik fel magukat, miközben belül kocsonyák, mert egy nő az evolúciós beállítottsága miatt sem tud olyan egyéniségé válni, mint egy pasi. Egyre nagyobb azoknak a házasságoknak az aránya, ahol a párok nem férfiként és nőként vannak jelen a kapcsolatban, hanem kislányként és kisfiúkként. Sokan ezt a felállást észre sem veszik, mert ez a természetes számukra, mert ezt láttak a szüleik házasságában is. Csak amikor azon kapják a fejüket, hogy már a szex sem működik az életükben, akkor valami hirtelen megváltozik. De arra egyiken sem gondolnak, hogy a kisfiú, mama felállásban ez nem működhet, mert egy kisfiú soha nem fekszik le a mamával. Így szépen el vegetálnak egymás mellett.

Majd az élet újabb problémák elé állítja az ilyen kapcsolatban élő embereket. Még pedig különböző testi tünetek, betegségek formájában. Ezek a betegségek legtöbb esetben a nemiséggel, szexualitással, szeretethiánnyal vannak összefüggésben. Nem tudom, hogy feltűnt-e már valakinek, hogy kik azok a férfiak, akik gyakran keresik fel az urológust, és kik azok a nők, akik gyakran fordulnak nőgyógyászhoz. Ezen személyek mind azok köréből kerülnek ki, akik nem élik meg a teljes értékű férfiasságot, nőiességet. Sem társadalmi szinten, sem a magánéletben. Egyre nő azon betegek száma, akiknek különböző nőgyógyászati betegséggel küzdenek, petefészek-méhnyak rák, melldaganat és ciszták tömkelege. Ezek pedig, mind az elfojtott nőiességükből fakad. A férfiaknál ugyanez a prosztata betegségekkel hozható kapcsolatban, mert ők sem teljesednek ki, mind FÉRFI isten igazából.

A régi időkben ilyen betegséggel csak ritkán találkozott az emberiség. Ezt az állítást azonban az okos-okoskodó emberek megmagyarázzák. Stressz, helytelen táplálkozás, környezeti hatások, és sok más tényekkel támasztják alá a véleményüket. Csak egy tényt kihagynak az állításaikból, még pedig azt, hogy régen nő volt a nő, és férfi volt a férfi. Ma pedig már lassan csak a nemük utal arra, hogy ki a férfi és ki a nő. És tényleg jó nőnek lenni? Szerintem kevés nő mondhatja el magáról, hogy nőnek lenni jó. A nagy többség csak nő neműként tengeti az életét. És van egy általános tévhit, hogy egy nő a pasitól lesz nő, vagyis ha kapcsolatban, házasságban él. Tényleg a pasitól lesz valaki nő? Szerintem nem, mert ha ez így működne, akkor sok nő nem csak a nemében élné meg a nemiségét, hanem valódi nőként élné a napjait.

2012. április 10., kedd

A pletyka, mint a kommunikáció egyik alappillére

Pletyka! Ez egy olyan kommunikációs folyamat, amely sok esetben megkeseríti az emberek életét. Főleg olyan esetekben, amikor a kifecsegett dolognak nincs alapja. A pletyka leginkább a nők szájából indul, mert ugye azt is tudjuk, hogy a nők sokkal jobban tudnak kommunikálni, mint a férfiak. Nincs is ezzel semmi baj, mert ha a nők nem rendelkeznének olyan kommunikációs képességgel, amilyennel igen, úgy még a férfiak sem tanultak volna meg beszélni.

De miről is valójában szó? Mi az a határ, amikor már a pletykálkodás súrolja a magánéleti területet? Nos, gondolom nincs olyan ember, aki már élete folyamán ne élt volna át olyan kínos helyzeteket, amikor őt valamilyen ok folytán ne hozták volna hírbe. A pletykákat terjesztők leginkább a nők köréből kerülnek ki. És ezek a fajta kommunikációk legtöbbször a munkahelyeken, és baráti társaságokban látnak napvilágot. A nők borzasztó nagyon kíváncsiak, érdekli őket minden apró-cseprő dolog, de leginkább a mások magánéletében való turkálás. Ez abból is kitűnik, hogy a pletykalapokat számtalan esetben a nők forgatják. Ott is fő téma a sztárok, celebek magánéletében való vájkálás dukál manapság.

Nagyon sok esetben megfigyelhető, hogy a munkatársak nagyon bele avatkoznak a mások magánéletében, még úgy is, hogy az a másik fél ezt nem engedi. Ez pedig nagy bajok forrásává szokott válni. Érdekes viselkedésiforma az, amikor hol az egyik, hol a másik embernek a magánélete kerül terítékre úgy, hogy csak a jelen nem lévő ember háta mögött beszélik ki. Ilyenkor tör elő az elégedetlenség, irigység, gonoszság, rosszindulatúság. Ezek a megnyilvánulások legtöbbször olyan emberek esetében nyilvánul meg, akik saját életükkel elégedetlenek, nincs meg a belső békéjük, és csak vegetálnak egész életükben, és csak némán nézik, azt hogy a másik keserves, kemény munkával jóval előrébb tart, mint a másik és az életét is sokkal jobban megéli, mint a vegetáló ember. Engem korábban foglalkoztatott az olyan megjegyzés, amely a hátam mögött történt. Nagyon tudott idegesíteni! És miért is? Mert egy magamban bizonytalan ember voltam, aki nem bízott magában. Mára ez megváltozott!
De mégis előfordul olyan eset, amikor úgy érzem, hogy az emberi butaság, irigység, rosszindulat már súrolja az érzelmi határaimat.

Elmesélek egy esetet. Most pár hónapot távol voltam a munkahelyemtől. Természetesen ott is mentek a hátam mögötti kitárgyalások, pletykák. Ezzel sincsen semmi bajom, mert nem foglalkozom olyan emberekkel, akik ezt művelik, mert egy gyáva, infantilis, kisebbségi komplexussal rendelkező ember tesz ilyeneket. De az már az én érzelmi határaimat is súrolja, amikor úton-útfélen olyan pletykákat terjesztenek rólam, ami nem fedi a valóságot. Olyan dolgokat állítanak rólam, amelyek nem fedik a valóságot. Igen, ilyenek az emberek, gonoszak és irigyek. A legnagyobb irigység abból fakad, hogy volt erőm és továbbiakban is van, hogy más életszemlétettel rendelkezem és másként élem az életemet, mind a nagy többség. Az adott egyén pedig, akinek a pletyka a legfőbb kielégülési igénye egy gyáva, infantilis gyerek szintén maradt meg, bár az életkorába ez már nem engedhető meg.

Személyemet illetőn én olyan ember vagyok, aki hacsak tehetem távol tartom magamat bármi nemű pletykálkodástól. Abból jó sosem származik. Az, hogy ki cserfes nyelvű és ki nem, az szerintem családi szinten dől el. Ez attól függ, hogy ki, mit tanult/tanul el az apjától vagy az anyjától. Természetesen szükség van a kommunikációra, de ez ne a pletyka szintjén történjék. A hátunk mögötti híresztelésekkel pedig nem szabad foglalkozni, mert aki bármilyen rosszindulatot, irigységet, gonoszságot táplál irányunkba, az csak saját tehetetlenségét, gyávaságát viszi így a vásárba. Arról nem is szólva, hogy az az egyén, aki a másik magán életében kezd el vájkálni, az semmi másról nem szól, mint arról. hogy az ő saját élete nincs rendbe. Tehát sokkal fontosabb lenne először is saját életét rendbe rakni, és azzal foglalkozni vagy a felesleges energiákat értelmesebb dolgokba befektetni. Van erre egy ide illő közmondás, amely így hangzik: "Mindenki sepregessen a saját portáján"

2012. április 9., hétfő

Szeretői viszonyok

Szeretői viszonyok, olyan kapcsolati forma, amelyet még a mai világban is tabutémaként emlegetik. Bár elmondható, hogy most már sokkal nyitottabb formában nyilvánul meg, mint 20-30 évvel ezelőtt. Az is elmondható, hogy alig van olyan párkapcsolat, házasság, ahol az egyik vagy másik fél ne tartana fenn szeretői státuszt. Igaz, hogy a férfiak sokkal előbb belemennek egy ilyen szeretősdi dologba, mint a nők.

Mit is takar ez a szeretői viszony, és milyen oldali vannak? Amikor, azt halljuk, hogy valakinek szeretője van, általában arra gondolunk, hogy az adott illető egy harmadikként lépet be egy másik kapcsolatban. Vagy hétköznapi nyelvre lefordítva, valaki elszerette a másik férjét, feleségét. Ez nem minden esetben van így. Két független ember között is létezik szeretői viszony. De ezt a kapcsolatot a legelején illik tisztázni, hogy ez a kapcsolat miről fog szólni. Sokan részesítik előnybe ezt a fajta kapcsolatot, mert nem akarják magukat elkötelezni vagy félnek a kötődéstől. Vagyis megakarják őrizni a függetlenségüket. Nincs közös kasza, háztartás, gyerekvállalás, és nincsenek a napi elvárások a másikkal szemben. Vannak a randevúk, pásztorórák, közös nyaralások és ennyivel bezárul a kapcsolat.

Ahogyan már említettem a szeretősdi, akár férfiról vagy nőről legyen szó, a legtöbbször harmadikként lép be a kapcsolatban. ( de az a felállás is működik, hogy valakinek harmadik, negyedik, ötödikként vesznek részt egy kapcsolatban, igaz nagy az isten állatkertje). Sokan nem akarnak belemenni egy ilyen szeretői viszonyban, de mire észbe kapnak, akkor már túl késő, és ha még a szerelem is elkezd működni, akkor már nincs visszaút. Majd egy idő után az egyik fél elkezd meghátrálni, meg azt látja, érzi, hogy a nő részéről kialakult az érzelem a férfi irányában. Ettől az érzéstől azonban a pasik megijednek. Egyszerűen azért, mert gyávák és nem merik felvállalni az érzéseiket. A pasiknak két ok miatt tetszik ez a szeretősdi játék. Az egyik dolog: otthon nem működik a párkapcsolata, azon belül is a szex. Ezért ezt egy külső kapcsolat lévén próbálja pótolni. A másik dolog: hiányzik a párok közötti értelmes kommunikáció, kiégtek az évek alatt, nem tudnak már egymásnak, mit mondani. " Mi a helyzet? Semmi"! ezzel a párbeszéddel ki is merült a beszélgetés. A szerető pedig türelmes, van ideje, és meghallgatja sőt akár tanácsot is ad a pasinak. Legtöbbször azonban a kommunikáció hiánya vezet a kapcsolat megromlásához, sőt a szerető kereséshez is.

És milyen helyzetet teremt ez a szeretői viszony a párok között? A legtöbb esetben a nők vannak rossz helyzetben, mert ők együttélésre, kapcsolatra vágynak. Ellenben mint kényszerülnek hallani. A férj egyébről sem beszél, mint a hülye, hisztis feleségéről, akivel már a szex évek óta nem működik, és külön szobában alszanak. De ez szerintem csak duma szöveg, amellyel le lehet venni a nőket a lábukról. Legalább is én így tapasztaltam meg. A háttérben teljesen másként működik a dolog. Válni a legtöbb pasi nem akar, inkább mindig kifogásokat keres. " Most nem lehet válni, mert beteg az anyós, kicsik a gyerekek, majd ha a gyerekek felnőnek." és hasonló kifogásokat keresnek folyton folyvást. A világon nincs olyan nő, aki mindezt kitudja várni, és elfogadni. A pasik nem fognak elválni, ha ezt nem tették meg egy vagy fél éven belül. Nekik így kényelmes, még olyan áron is, hogy rosszul érzik magukat a bőrükben. Mindig kényelmesebb, biztonságosabb a meleg szarban ülni, annak ellenére is büdös, de legalább meleg, mint egy bizonytalan dologba belevágni, úgy hogy nem tudja mi lesz a végkifejlet.

Sok nő pedig hosszú évekig elnézni, hogy a párja egy külső kapcsolatot ápol. Majd, amikor teljesen megunja ezt az áldatlan állapotot, akkor talán beadja a válópert. Van ennek a szeretősdinek két oldala. Ez a szeretői viszony vagy erősíti vagy gyengíti a korábbi kapcsolatot.
Olyan esetek is előfordultak már, hogy a régi rossz kapcsolatot a szerető állította helyre, mert a férj vagy a csaj a másiktól tanulta meg, hogy hogyan vigyen be esetleg több energiát a házasságának megjavítása érdekében.

Hogy megéri ez a szeretői viszonyt fenntartani ilyen formán, Nekem kétségeim vannak efelől. Igaz van előnye is. Nincs kötöttség, felelősségvállalás, háztartásvezetés, gyereknevelés. Csak találkozások, randizások vannak. Tapasztalatból mondom, egy idő után az ilyen állapotba minden nő belefárad, mert valljuk be őszintén, mi nők nem az ilyen adok-kapok kapcsolatra vágyunk. És ne feledjük egy ilyen viszonyból mindig a szerető kerül ki vesztesként. A másik fél pedig szépen visszakullog a régi barlangjában, ahol a hülye, hisztis, frigid feleség odaadó örömmel visszafogadja.

2012. április 8., vasárnap

A Húsvét üzenete

A Húsvét a tavasz egyik legnagyobb ünnepe. Ha más szemszögből világítjuk meg, akkor úgy is mondhatjuk, hogy az egyházi ünnepkör lezárása a Húsvét megünneplése. Kinek mi jut eszébe, a húsvétról? Mármint a locsolkodáson és az evésen, iváson kívül. Úgy tapasztalom, hogy a fiatalabb generációknak csak a három leírt dolog jut az eszükbe a húsvét hallatán. Az idősebb generációnak teljesen más ugrik be az agyába, ha megkérdeznénk őket. Sajnos úgy látom, hogy az utóbbi időszakban a húsvét megünneplését olyan "piknikes ruhával" ruházták fel. A családok menekülnek otthonról.

A Húsvétnak van egy másik üzenete is, amely mindannyiunk számára fontos és elkerülhetetlen része az életünknek. Ez pedig a halál megléte és elfogadása. Erről a témáról már írtam korábban. A téma pedig sok ember számára maga a tabu. Ha nem beszélünk róla, akkor nincs. Így a homokba dugják a fejüket az emberek sok esetben, De amikor bekövetkezik a családban ez a élettani folyamat, akkor jön a kétségbeesés, pánikolás, jajveszékelés. Mert az emberek nincsenek felkészülve a halál tényére. Ezt a nevelés, sőt a média is befolyásolta/befolyásolja. Most nem szeretném az ünnepnek a vallási oldalát fitogtatni. Mindenkinek szíve joga, hogy hisz-e bármilyen vallásban vagy nem. Teljesen mindegy, hogy valaki hívő ember vagy ateista a húsvét, akkor is a halálról és feltámadásról szól.

Az idősebb generációk meg egészen másként látják ezeket a dolgokat, mint a mai fiatalok. Más volt a nevelés és az élethez való viszonyulás. De az is tény, hogy azon emberek, akik vallásosnak, hívőnek tartják magukat, azok is teljesen megrémülnek a halál gondolatától. Még csak beszélgetési szinten is. Én ezt tapasztalom szűkebb és tágabb értelembe vett ismerőseim körében. (nem akarok általánosítani). Sokszor gondoltam azt, hogy azok az emberek, akik templomban járnak, vallásosak, azok másként állnak a dolgok elfogadásához. Mert úgy véltem, hogy az egyházi tanítások megvilágosítják az emberekben azt tudatot, hogy a halál épp olyan szerves része az életünknek, mint a születés. Sajnos e téren tévedtem! Nagyon kevés emberről mondható el az, hogy elfogadja a halál tényét. De aki ezt elfogadja, annak nem lesz tragédiaként fogja fel, ha eljön a halára órája. Ha nem azt fogja mondani, hogy mindent megtettem az életem minden területén, ami tőlem telt, és most nyugodt szívvel elmehetek egy számomra ismeretlen világba.

Húsvét van! A csend, nyugalom, befelé fordulás időszaka. Gondolkodjunk el, szálljunk magunkba, és gondolkodjunk el az Húsvét üzentén. Foglalkozunk előbb gondolatban majd hangos kimondással a halál gondolatával. Tudom, hogy sokan félnek ezt megtenni, rettegnek tőle. De nem olyan nehéz ez, mint ahogyan azt gondoljuk. Gondoljuk át, hogy senki sem tudhatja, hogy mennyi ideje van itt a földön. Tíz perc, tíz óra, tíz év. Épp ezért éljük úgy a mindennapjainkat, hogy teljes életet éljünk, ne legyen lelkiismeret furdalásunk. Ne bántsunk meg embereket okkal, ok nélkül! De már megtettük merjünk bocsánatot kérni, ha vétkeztünk.Emberek vagyunk. Számomra ez a Húsvét üzenete.

2012. április 6., péntek

Droggal vagy nélküle II

Az előző bejegyzésemben két korábban függő embernek megnyilvánulásait olvashatták ezen az oldalon. Most megnézzük mindezt egy szakember szemével. Dr Csernus Imre 13 éven keresztül dolgozott a néhai Lipóton és drogfüggő emberekkel foglalkozott. Most az ő tapasztalatait, véleményét osztom itt meg.

CSERNUS

"Mozart Requieme, egy belső beszélgetés. Kopognak. Fél tizenkettő. Pontos ember.
- Jó napot! - mondom kemény hangon, és nyújtom a kezem. Ilyenkor ritka az erős kézfogás, inkább mintha döglött halat fogna az ember. Az izzadt tenyerek sokat elárulnak.
- Jó napot!
Nézem a pasit. Húsz körüli, de többnek néz ki. Keresi, hogy hová üljön. A szobában két ülőalkalmatosság van, egy kényelmes és kényelmetlen. Akik kemény, önszorongató fegyvereimhez szoktak, a széket választják, akik a kényelmet szeretik a fotelt. A választás a karosszékre esik.
-Parancsoljon.
- Nem voltam még ilyen helyzetben. Mit mondjak?
- Én nem tudom. Akár hallgathat is negyven percet, aztán hazamegy.
A helyzet az, hogy több éve amfetamint, marihuánát és alkoholt fogyasztok. Több helyen voltam már, de általában gyógyszereket kapok. Nem tudom már így elviselni magam. Mindennap ez... Kiakarok mászni a szarból.
-Mennyi ideje csinálja ezt?
- Úgy tíz év. A szüleim elváltak. Apám azt sem tudja, hogy itt vagyok. Az apám is iszik. Azt mondja a pszichológusok kapják be. Azt is mondja, hogy n fárasszam magam velük. Azt sem tudja, hogy narkózom, iszom. Elég felületes a kapcsolatom vele. Anyámmal jobb, de ő is iszik. Nincs munkám, és a barátnőm is cuccos.
Ilyen beszélgetésekbe én nem folyok bele. Lehet elemezgetni a múltat, lehet beszélni, feszült sanyarú gyerekkorról, a két szülő harcáról, ahogy a gyereket ide-oda dobálták. Szenvedésről, okokról, szülők felelősségéről, hazudozásról, de nem teszem. Én a paradox dolgok híve vagyok. A világ ma olyan, hogy ontja magából az intenzív és csábító ingereket, az embernek meg a nyála csorog. Ezért van szükség helyenként szükség a bazdmegekre, az üvöltésre, és mindenre, ami intenzitást és átélést fejez ki. Persze, ha kiabálok, azt a saját érdekemben is teszem. Nem szeretnék elmenni szívrohamban idő előtt az elfojtott indulatok miatt. Segítő vagyok, nem gép, a kurva életbe. (Most már nem tenném hozzá azt, hogy a "kurva életbe":)

- Ki most az erősebb? Maga, vagy a cucc?
- Én!
Általában ez a válasz.
Komolyan? Akkor, mit keres itt? Miért rabolja az időmet?
Talán maga az egyetlen, aki erősebb ezeknél a szereknél és szenvedélyeknél. Szerencsés ember!
- Erősebb szeretnék lenni - mondja megszeppenve.
- Az más. Nem értem, miért beszél most nekem a vágyairól. Ha a cucc az erősebb , akkor maga egy rabszolga.
- Igen, azt hiszem, az vagyok - mondja, és falfehérre sápad.
- Mit gondol miért kellenek a vesztesek? - erre döbbent csend lesz.
- Nincs rájuk szükség.
- De kellenek, higgye el.
- Azért, hogy lehessenek győztesek
- Mindenki azt mondja... Nekem személy szerint nem, mint orvosnak, hanem mint Csernus Imrének, azért kellenek, hogy tudjak viszonyítani. Látom magam, milyen lehettem egykor.És látom magam, milyen lehetnék újra, ha azt csinálnám, amit jelenleg ön. Hogy hol kötnék ki. Ezzel betölti élete mostani értelmét számomra. Viszonyítási alap lett nekem. De mint orvos, nem szelektálok így, nem nézek le senkit, nem is sajnálok senkit.
- Engem ne sajnáljon senki!
- Látja ebben igaza van, én sem szeretem, ha lesajnálnak. A tetteimért én felelek nem más, így nem kell sajnálat, nem esik jól. Mivel én így gondolom, mást sem akarok megbántani azzal, hogy én sajnálom.
Csend. Ha nekem mondanának ilyen dolgokat a szemembe, amikor épp rágódom rajtuk, hát ott szarnám össze magam.
- Mit gondol, ha az ember, aki vesztesként él, menekül a problémái elől, miért lesz az halála megdöglés?
- Micsoda? Megdöglés? - kérdezi megrökönyödve. Szinte mindig meg kell ismételnem ezt a kérdést.
- Én úgy látom, azért - mondom a további értetlenkedésre - mert egy menekülő ember sok mindent megélhet, de méltóságot soha! Ha az ember életében nincs méltóság, miért lenne a halála méltóságteljes?
Csend. Ezeket a látszólag ide nem illő kérdéseket mások rugalmasságának vagy merevségének felmérésére használom. A válaszok sokat elárulnak az emberről.

A két bejegyzésből kitűnik, hogy ki hogyan ítéli meg a drogos embereket. Mennyire másként látja a volt drogfüggő és a szakember a drogozással kapcsolatos problémákat.

Forrás: Dr Csernus Imre-Dobai Benedek-Tárnok Alfonz: Drogma

Droggal vagy nélküle

Ez a mostani bejegyzésem egy olyan témával foglalkozik, amely nagyon sok fiatalt és szülőt érint. A drogfogyasztásról lesz szó. Legyen szó a gyengébb fűről vagy az erősebb hatású szerekről, mint a kokain. Most egy olyan szakember könyvéből osztok itt meg egyrészt, aki ilyen betegekkel foglalkozik, és két olyan ember véleményét is olvashatják, akik korábban függök voltak, de sikerült leszokniuk a "cuccról". A két korábbi függő és Dr Csernus Imre az, akik érveket, véleményeket ütköztetnek a könyvben.

ALFONZ

"Nincs rájuk jobb szó, amikor ott fekszenek a zár osztályon. Ha valaki ott él - akár csak napokat is - az beteg. Csernust doktor úrnak szólítják, ami azt jelenti, hogy ők a páciensek és ez már egy félsiker. A másik felét bevégzi a közeg, a többi bentlakó és ápolók, kórházkoszt és a vaságyak. A Hetes osztályon pár óra alatt az is betegnek érzi magát, aki három napja épen rocksztár vagy olimpiai bajnok volt, és ezért tényleg elsősorban a Csernus teszi , hanem egy bazi régi találmány, amelynek neve pszichiátria, egy összeállított , szeparált világ olyan embereknek, akiknek nem fáj semmijük, mégis rosszul érzik magukat, esetleg mások érzik rosszul őket.
Legyen példának okáért, a gépezetbe frissen bekerült személy lélektanilag hibátlan, nyugodt, és kiegyensúlyozott Földigiliszta. A hosszúkás fiatalembernek a nővérke az elején megmutatja az ágyát a nyolcas szobában (az itt olyan, mint 101-es szoba Orwellnél, m ég ijesztgetnek is vele), majd önállóan felfedezi mondjuk a dohányzót és a mosdót, és az első nap részt vesz egy Csernus-féle kiscsoportos foglalkozáson is. (A "kiscsoport" elnevezés a létszámra és nem az életkorra vonatkozik, a doki hétfőn és csütörtökön tartja.) Az új fiú délutánra mindenképpen betegnek érzi magát, egy ilyen osztályon ez elkerülhetetlen. Ebből általában egyenesen következik, hogy betegként is kezd viselkedni. Ha valaki betegnek látszik, betegnek érzi magát, és betegként kezelik, az az én fogalmaim szerint beteg. Innen nézve másodlagos, hogy a Csernus szereti-e a kifejezést."

DOBAI

"Mi betegségtudatosak vagyunk. Nevelni kell ezt az embernek magában, mert nem is tisztességes Narkós, aki nem ismeri ezt el. Rohadunk belülről, hátrányosak vagyunk, és néha ,ég derogálunk is, ezért a főnökök nem szeretnek (előttük érdemes letagadni a múltat). Aztan talán szocializálódunk, de csak úgy,mankókkal, meg okos segítőkkel, akik súlyosan élet tapasztalt szociális munkások ( nem anyázók, tényleg van egy ilyen nyomorult szakma). Talán megtudjuk azt is, hogy mi a norma, és hogy mi hol tértünk el, és mennyi a lemaradásunk. Majd szembesülhetünk a százalékos esélyekkel. Itt sokan elbuknak, mert a szembesülés nagyon nem a mi fajtánknak való. De mi, a kevesek (már akik nem estek vissza) . nagyon szerencsés emberek vagyunk, tehát ebben a tekintetben különlegesek, és legalább ez boldogít. Aztán azok, akik ettől már nirvánába jutnak, átesnek egy pszichoanalízisen, amelynek során az anyjukat leölik magukban, és rájönnek, hogy az egész örökletes. Ettől vagy örökre elmegy a kedvük a szaporodástól, vagy bosszúból azonnal gyerekcsinálásba kezdenek.
Miután ezt eldöntöttük, a betegtudatra hivatkozva lógunk az egész életünkben, mert mi tudjuk a határainkat, és hát az is igaz, hogy csak a halálos ágyon dől el végső soron, ki esett vissza és ki nem. Szóval ezt a társadalmat eltagadjuk , bekaphatja, mert van humor is a világon, és ha már megváltani nem engedik, legalább leszarjuk".

Most két korábbi drogfüggő ember egy-egy kinyilatkozását osztottam meg. Legközelebb Csernus doktor véleményét osztom meg e témában.


Forrás: Dr Csernus Imre- Dobai Benedek-Tárnok Alfonz: Drogma