Biztosan mindenki átélte már élete folyamán ezt a érzést. Ha nem, akkor nagy szerencséje van, vagy annyira tudatlan, hogy nem vette észre az egészet. Az ember életében az első ilyen beskatulyázási módszer már az óvodás korban elkezdődik, Ott már a gyerekek is egymást elkezdik egy-egy kategóriában elhelyezni, de ezt a folyamatot a tudatos óvónő és szülő helyén tudja kezelni, Majd jön az iskola. Ott szintén már az első osztályban eldönti a tanár néni, hogy ez vagy az a gyerek milyen ember is lesz felnőttkorában. Sőt az egész iskolai év alatt nem hagyják, hogy a gyerek kibontakoztassa a szárnyait, ahelyett inkább letörik az éppen szárnyalni kívánó gyerek szárnyait. Ez pedig a pedagógus felelőssége. Most nem akarok abba belemenni, hogy mi a különbség pedagógus, és tanító között. ( mert bizony nagy különbség van) Ilyen esetekben a gyereknek egy életre tönkre teszik a még épülő önbizalmát is. Na, és jön a középiskola, amely szintén nem piskóta. ott még jobban működik ez a bekategorizálási játszma. " Nem lesz belőled semmi, Nincs képességed, Buta vagy! Hülye vagy!" stb megjegyzések egy életre padlóra vágják a gyerek önbizalmát. Ebből pedig egy kettőre kialakul a megfelelni vágyás szindróma, amely az egyik legveszélyesebb dolog az életben, mert másoknak megfelelni soha senki nem tud, és nem is szabad, hogy másoknak felejen meg bárki az életben.
A harmadik kritikus eset a munkahely. Ott kemény küzdelmek várnak az emberre. Már az első alkalommal eldől, hogy az adott illetőt, hogyan, miként fogják kezelni. Minden az első percben eldől.Aztán kezdődik a csata, amelybe vagy beleörül az ember vagy elgondolkodik az állapotán, és elkezd változtatni, Persze, csak közben mennek az évek. Ezt a beskatulyázási állapotot én is átéltem, úgy az iskoláimat illetően, mint később a munkahelyeimen. Sokáig gondolkodtam azon, hogy valójában, mitől teszi azt bármely ember függővé, hogy ki, milyen ember valójában. Minek alapján ítéli meg az embereket? Tudás, kisugárzás, megjelenés, netán attól. hogy kinek milyen nagy szája van. És tud-e visszafeleselni a feletteseinek. Sok év megfigyelése, és tapasztalata arra hívta fel a figyelmemet, hogy az ilyen beállítottságú emberek a saját tulajdonságaikat vetítik rá a másik emberre. Önbizalom a béka segge alatt. Ön és emberismeret szintén alacsony nívón áll. A kisugárzásról meg ne is beszéljünk. Azon emberek, akik engem korábban bekategorizáltak egy szintre, azok mind egytől-egyig negatív kisugárzással bírtak, és önbizalomhiányban szenvedtek.
Tény, hogy korábban éppen ezért próbáltam megfelelni az elvárásoknak, de nem jártam sikerrel. Bár volt olyan is, hogy ebből sem tanultam, és újra folytattam a megfelelni akarásomat, és egyre görcsösebbé váltam ezáltal. A görcsös ember pedig élete egyik területén sem tud kiteljesedni. Mára változott a helyzetem, Nem akarok másnak megfelelni. Csakis saját magamnak. Bár a mostani munkahelyi környezetemben is vannak emberek, akik úgy ítélnek meg, mind mondjuk húsz évvel ezelőtt. Beállítottak egyféle kategóriában, hogy ez az ember ilyen-olyan, amolyan, ehhez ért, ahhoz nem. És ez csak egy kis naiv nő lehet. Olyan ez, mint mikor a ló a szemellenzőtől nem vesz észre semmit. Nincs ezzel semmi gond. Én tisztában vagyok magammal, minden téren. Csak saját magamnak akarok megfelelni, és nem másoknak. A másik ember véleményét elfogadom, ha értelmeset mond, elgondolkodom rajta, hanem tiszteletben tartom a véleményét. Elvégre szabad országban élünk. Az pedig, hogy egy másik ember beskatulyáznak, az annak a jele, hogy az adott egyén rossz ember ismerő, nem ismeri saját magát, és önbizalomhiányban szenved. Ezért pedig próbálja a másikat ott megszívatni, ahol lehet. Persze csak, aki hagyja magát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése