Szépségipar és az önbizalomhiány kapcsolata.

Az önbizalomhiányról és az önbizalom építéséről, fejlesztéséről már korábbi bejegyzéseimben írtam. Tudvalévő, hogy a legtöbb ember önbizalomhiánnyal küzd, amely abból fakad, hogy az emberek nem szeretik és nem fogadják el önmagukat olyannak amilyenek valójában. A nőknél az önbizalomhiány még jelentősebben van jelen, mint a férfiaknál. A nőknél nagyon fontos szempont az, hogy hogyan néznek ki, hogyan öltözködnek. hogyan néz ki bizonyos testrészük. Csúnyák, szépek, kövérek, soványak, kis mellűek, nagy mellűek, stb. A testi adottságok el nem fogadása pedig az önbizalomhiány első számú pillére.

A testi adottságok megváltoztatásához jött létre a plasztikai sebészet, amely kisebb-nagyobb korrekciós műtétekkel képes a nők alakjait megváltoztatni. Mell kisebbítés, nagyobbítás, zsírleszívás, ráncfelvarrás, stb. A nők bizonyos része él is ezen adta lehetőségekkel, főleg, ha a pénztárcája megengedi, hogy ilyen drága plasztikai műtéteket végeztessen el saját magán. A média szintén nagyban felelős azért, hogy a plasztikai műtéteket helyezi előtérbe, és arra buzdítsa nőket, férfiakat, hogy csakis  akkor lesznek elfogadhatóak, ha úgy nézek ki, mint bulvár újságokban szereplő topmodellek, celebek.

Egy valamiről azonban nem szól a fáma, Még pedig arról, hogy el lehet végeztetni, ilyen-olyan korrekciókat, de ettől csak ideig-óráig lesz jobb az emberek közérzete. Egy idő után újra úgy érzik magukat, mint a műtét előtt, mert valami hiányzik az életükből. Ez pedig nem más, mint az önbizalom megléte, mert a műtéttel végzett önbizalom javító állapottal csak pillanatnyi siker érhető el. Valódi önbizalmat csak az érhet el, aki tudatosan ugrik bele egy-egy megmérettetésbe, amitől nagyon fél. De ezt napról napra tudatosan megteszi. A plasztikai orvosok a megmondhatói, hogy  az őket felkereső pácienseik döntő része önbizalomhiánnyal küzd. Vannak orvosok, akik próbálják elmagyarázni a páciensüknek, hogy jobban tenné, ha pszichológushoz, segítőhöz fordulna az önbizalom
hiánya esetén.

A plasztikai sebészet és a kozmetikai ipar leginkább az önbizalomhiánnyal küzdő fiatal lányokat, nőket tud manipulálni, befolyásolni, akiknek nagyon fontos az, hogy úgy nézzenek ki, mit egy-egy csúcsformában lévő topmodell. A nők pedig mindre képesek azért, hogy úgy nézzenek ki, hogy mások azt elfogadják, és szerethetőek legyenek ezáltal. Pedig ha csak úgy szeretnek bárkit, akkor nagy baj van. A műköröm, műszempilla viselése is mind mind egy megfelelési kényszerből fakad, Nem azt mondom, hogy egy nő ne legyen csinos, ápolt, csak azt akarom tudatni, hogy legyen önmaga, és ne majmolja a sztárvilág előkelőit. A szépségipar igen sok pénzt fektet abba, hogy minél nagyobb tömegeket tudjon maga mögött.

Sokszor látni az utcákon járva-kelve, hogy csinosabbnál, csinosabb nők futkároznak, olyanok, mintha a divatlapból léptek volna ki. De ha jobban szemügyre vesszük őket, akkor azt láthatjuk, hogy tele vannak félelemmel, szorongással, önbizalomhiánnyal. befolyásolhatóak, Ha pedig megszólalnak, az kész csődtömeg szokott lenni,
Egy nő nem attól nő, hogy műszempillát, műkörmöt visel, vagy úgy néz, mint a Barbie-baba, hanem attól, hogy mind kívülről, mind belülről ragyogjon. A szépségipar pedig csak azt manipulálja, aki hagyja magát. Én soha nem hagytam magam e térni manipulálni. Mindig mértékkel használtam a kozmetikai termékeket, és az soha még az eszembe sem fordult meg, hogy bármelyik testrészemmel elégedetlen lennék, Ha önmagunkat nem fogadjuk el, akkor a kozmetikai- és plasztikai beavatkozások csak rövid időre adnak önbizalmat, Ez pedig vajmi kevés a boldog élethez.

Létezik-e egy életen át tartó barátság?

Sokszor olvashatunk különböző idézetekből, megosztásokból, hogy milyen jó is az, ha az embernek vannak barátai, akiben megbízhat, és bármilyen probléma eseten számíthat az ember a barátaira. Ritkán ugyan hallani olyan esetekről is, hogy vannak egy életen át tartó barátságok, úgy nők, mint férfiak között. Ezek a ritkaságszámba menő barátságok legtöbb gyerekkorban köttetnek meg, és leginkább az óvodáskorban. Úgy gondolom, hogy azaz ember, akinek ilyen barátság van a birtokában nagyon büszke lehet arra, hogy barátját, barátnőjét és életen át megtudja tartani. Egy ilyen barátság drága kincs.

De hogyan is állunk mi a barátságainkkal? Mindenki barát-e, akit mi annak gondolunk? Vajon meg lehet-e bízni olyan emberben, akiről mi úgy gondoljuk, hogy ő az igazi barát, barátnő? Kérdések halmazát lehetne feltenni ezzel a témával kapcsolatosan.
Sokan, sokszor úgy gondoljuk, hogyha valakivel/valakikkel van közös témánk, kedves az illető, eltudunk vele bármiről beszélgetni az már a barát kategóriába tartozik. Ez a hozzáállás azonban legtöbbször téves, mert egy idő után kiderül, hogy a barátnak, barátnőnek hit személy nem igazán azaz ember, akinek a szemünkbe mutatja magát. Jellemzően másoknak teljesen mást állít rólunk, mint amilyenek vagyunk is valójában. Biztos vagyok benne, hogy szinte nincs olyan nő, aki élete folyamén már ne csalódott volna a barátnőnek hit személyben.
Általában két dolog szokott kisülni a "barátnőiségből": hosszú baráti kapcsolatok megléte során előfordul, hogy a barátnő beleszeret a párunkba. (amennyiben házasok vagyunk). És a barátságnak rögtön vége. A másik eset. hogy bizonyos esetekben a barátnőnek hit személy "hátba döfi" a másikat, olyan módon, hogy olyat tesz, vagy állít róla, ami nem fedi a valóságot. Ez a fajta barátnői hozzáállás tipikus eset nálunk.

Az igazat megvallva nekem még nem volt az életemben olyan hogy egy barátság gyerekkoromtól mostanáig megmaradjon. Őszintén megmondom irigylem az ilyen emberei barátságokat, de ennek megléte minden embernél más és más.
Volta az életemben olyan barátnőm, akivel több, mint húsz évig voltunk barátnők, De az életünk más irányt vett, és csak ritkán-ritkán beszélünk egymással. Arról nem is beszélve, hogy nálam néhány éve más gondolkozási mód alakult ki, és ha az ember nincs összhangban a barátnőjével, akkor nincs közös téma sem, amiről lehet beszélgetni. Ettől függetlenül én most is tisztelem őt.

És minden nő életében eljön azaz időszak, amikor azt gondolja, hogy megtalálta számára az igazi barátnőt. Összhangban vannak. vannak közös témák, közös kedvtelések, netalántán hobbik. Lassacskán kialakul közöttük egy olyan barátnői viszony, amikor már a legbensőbb dolgaikat is megvitassák egymással, vagy talán hol egy, hol másik kér tanácsot egymástól. A vége a dolgoknak az lesz, egyszer már arra döbbenek rá, hogy nem is barátnők, hanem egymás pszichológusai, és előbb-utóbb hol egyik, hol a másik személy tölti be a lelki szemetesláda  szerepet. Ilyen esetekben már teher a barátság, de erről a tényről csak kevesen tudunk beszélni a barátnőknek.
És a barátságok egyik legdrasztikusabb befejezése az, amikor a barát/barátnő egy kiszámíthatatlan állapotban a másik hátába kést döf. Vagyis elárulja, lejáratja, beárulja vagy kiadja a bizalmasan megosztott témáinkat. Ilyen szituációk bekövetkeztekor szakad meg a a hátba döfött barátnál a bizalom megléte. Ha pedig egy ember elveszett a bizalom, akkor azt már visszaszerezni nem  lehet, vagy pontosabban ehet, csak nagyon kemény, és hosszadalmas munka árán. Ezt a munkát a másik fél soha nem vállalja fel, mert fájdalmas, és hosszú a kivitelezési ideje.

Amikor pedig egy ember elveszti a bizalmát a legjobb barátjával, barátnőjével, akkor újra nehéz megbíznia egy másik emberben. De én az ilyen szituációt úgy kezelem, hogy őszinte vagyok, és kimondom, amit gondolok. és ha a kimondott dolgaimat kiferdíti, továbbadja, akkor megtudom, hogy milyen ember is az illető. és innentől fogva tudom, hogy bízhatok-e benne, vagy nem.

Hogy létezik-e egy életen át tartó barátság? A válaszom: létezik, de ritka, mint a fehér holló. Amikor az óvodáskorban megkötött barátságok még felnőttkorban is működnek, akkor ott egy egészen más dolog áll fenn. Ők azon emberek, akiket úgy neveznek, hogy lélektársak. A lélektárs fogalma szerintem nem jelenti azt, hogy amennyiben ellenkező neműek, akkor a későbbi életük során egy párt is fognak alkotni. Bár ilyen eset előfordul, de ritka.
Akinek pedig az életében még van egy életen át tartó barátsága, az vigyázzon ró, mert egy kincset tartogat a kezében, ami manapság nagyon ritka.

Útkereséseink alternatívái

Ebben a zűrzavaros világban amelyben jelenleg élünk sokszor azt tapasztaljuk, hogy nem találjuk helyünket a világban, frusztráltak, idegesek vagyunk, és kapcsolataink is sokszor csorbát szenvednek, legyen szó párkapcsolati. szülő- gyerek vagy munkahelyi kapcsolatokról. Éppen ezért elkezdjük keresni az okokat, és alternatívákat választani ahhoz, más megvilágításban lássuk magunkat, életünket, és a világ dolgait. Sokan érdeklődéssel fordulnak különböző vallási csoportokhoz, spirituálishoz, asztrológiához. kineziológiához és más olyan területhez, amelyről azt gondolják, hogy az életük ettől meg fog változni.

De van számunkra egy rossz hírem. Teljesen mindegy, hogy melyik alternatívát választják az útkeresésükhöz, egy biztos, hogy a változást először is saját magunkban kell elkezdenünk. Csak mi tudjuk megváltoztatni az életünket és senki más, ezek az alternatívák és segítőik csak utat mutatnak számunkra, hogy hogyan, és merre induljunk el.
Nagyon nagy az érdeklődés a spiritualitás és a keleti életfilozófiák irányában. Én is az utóbbi életszemléletet helyezem előtérbe, mert emberibb megközelítést ad az élet dolgaira, mint a nyugati materiális gondolkodás. Csak a spirituális gondolkodásnak is vannak "téves" útmutatói. mint a bibliában álló tíz parancsolatnak. A tízparancsolatnak is vannak olyan elvárásai, amelyeket betartani nem lehet, hiszen emberek vagyunk, és nem istenek. Így van ez a spirituális terén is egy-két megítéléssel. Ebből elsősorban kettő szeretnék kiemelni: szeretett, ítélkezés.

Mit is tanít a spiritualitás a szeretetről? Szeress minden élőlény, és élettelent egyaránt, amely az Univerzumban körülvesz bennünket. Szeressük embertársainkat nem, szín, és hovatartozás feltétele nélkül, Szeressük az állatokat, növényeket, csillagokat stb. Viszont számomra van egy olyan ellentmondás abban, hogy szeressünk minden embert egyformán. Szerintem sz olyan elvárás, amelyet nem lehet betartani és megvalósítani. És miért is nem? Mert emberek vagyunk tele jóval és rosszal egyaránt. Sőt nem is szerethetek mindenkit, mert az abszurdum képtelenség. Nem szerethetünk egy gyilkost, egy népirtót, vagy még akár a szomszédunkat sem, aki folytan azon dolgozik, hogy hogyan ártsunk neki. De az nem jelenti azt, hogyha nem szeretem, akkor gyűlölöm is őt. Nem gyűlölöm. Csak hagyjon élni és akkor nincs semmi baj. Még egy anya sem tudja egyformán szeretni a gyerekeit, ha több gyereket nevel. Tehát a szeretet megítéléseben mindig is hallgassunk a szívünkre. Téves tanítás az, hogy mindenkit szeretni kell, mert a szeretetet nem lehet kierőszakolni. A szeretet minden ember lelkében jelen van, csak az a kérdés, hogy életünk folyamán hogyan fojtsuk ez az érzést el magunkban. Mert az manapság nem "divatos" viselkedés.

A szeretet, ahogyan írtam minden emberben benne lakozik. Nagyon jól megfigyelhető ez a kisgyerekek viselkedésében. Egy kisgyerek  minden olyan jelenségre oda tud figyelni, és azt is tudja, hogy hogyan kell viselkedni, anélkül, hogy esetleg az már a szülei mondták volna neki. A lelkiekben érzékeny gyerekek kifejezetten tudnak olyan dolgokra felfigyelni, mint hogy ne tépjünk le egy virágot a kertben vagy a réten. vagy ne tapossuk el az úton mászkáló csigát. 
Most egy történetet szeretnék elmesélni. Jó húsz évvel ezelőtt három kisgyerekkel sétáltam és eső után délutánon. A gyerekek három. kettő és olyan másfél évesek voltak. (nem a sajátjaim voltak). Az úton az eső után csigák mászkáltak. A kétéves körüli kislány összetaposta a csigákat. Mire a három éves kisfiú megszólította, hogy ne taposd össze, mert akkor meghalnak. A kisfiú gyengéd mozdulatival az útszélére terelte a csigákat. Ezzel én is így vagyok a mai napig. Én döbbentem néztem, hogy egy három éves gyerek ezt már hogy tudja, És most már tudom, hogy a lelkében már akkor ott volt a szeretet. Tehát rajtunk múlik, hogy ezt kimutassuk-e, vagy hogyan éljük meg.

A másik téves megnyilvánulás a spiritualitás terén az ítélkezés megítélése. " Ne ítélkezz!" Szokták mondani. Így van ne is ítélkezzünk, de vannak esetek, amikor igenis ítélkezünk, mert hát nem vagyunk megvilágosodottak, istenek. Emberek vagyunk. Érző lények, akik az életük folyamán bizony sok hibát is vétünk, mind saját, mind mások ellen. Ne mondj vélemény, mert ez az egó munkája, Ne ítélkezz, mert akkor magadról alkotsz véleményt. - szokták hangoztatni spiritualitás tudással bíró egyének. Ha az ember beleveti magát ebbe a témakörbe, akkor sok ilyen témájú könyvet elolvass. A vége az lesz, hogy egy zsákutcába találja magát, és nem tudja. hogy most mit is higgyen, és hogyan egyen.
Ezen könyvek csak irányt abban. hogy útkereséseink során milyen irányban induljunk és, és rajtunk múlik, hogy mit választunk. Hallgassunk mindig a szívünkre, ez a legjobb tanácsadó.
Tudni illik azt is, hogy a keleti és nyugati életszemlélet, gondolkodás között nagy különbség. Mi évszázadokon keresztül a nyugati materiális  gondolkodást követtük és követjük. ellenben a keletivel. Vagyis a nyugati gondolkodás mindent meg akar magyarázni még azt is, amit nem lehet megmagyarázni.

A dalai láma erre a következőket mondta: A nyugati ember mindig, mindent meg akar magyarázni. még keleten ez nem szokás. A magyarázat vagy megérkezik vagy nem. Ha nem, akkor belenyugszunk a történtekbe. És mennyivel könnyebb így élni.

Élettapasztalat

Amikor mi emberek ide leszületünk a földre, akkor ezt azért választjuk, hogy tanuljunk és tapasztaljunk minél többet az életdolgaiból, és ezen megtapasztalásainkat, legyen szó negatív vagy pozitív tapasztalatról, áttudjuk adni azon embereknek, akiknek szükségük van vagy lesz az élettapasztalatunkra.

De mi is azaz élettapasztalat? Mindazon tapasztalatok megszerzése, tudatosítása. amelyeket a saját életünkben megtapasztalunk, átélünk. Ezen megtapasztalásokat mindenki csak saját maga tudja megszerezni, nem olyan tudás, amelyet tankönyvből lehet megtanulni. De egyáltalán nem is életkor függő. Bár én korábban azt hittem, hogy minél idősebb egy-egy ember annál nagyobb élettapasztalattal bír. De rákellet jönnöm, hogy ez egyáltalán nem így igaz. Vannak olyan fiatalok, akik korukhoz képest jóval több élettapasztalattal, megfigyelésekkel rendelkeznek, és vannak olyan idős korú emberek is, hogy bár biológiai koruk azt támaszthatja alá, hogy ők már milyen nagy tapasztalattal rendelkeznek az élet dolgait illetően, ám a gyakorlatban ez sokszor nem így mutatkozik meg.

És hogy mitől van az, hogy az egyik ember fogékonyabb a tapasztalatok megszerzésére, még a másik pedig kevésbé? Szerintem ez függ a lelki érettség fokától, és attól, hogy ki, mennyire vevő arra, hogy az életében felmerülő, előbukkanó dolgaiból, problémáiból milyen tapasztalatokat tud leszűrni és tanulni belőle. Sajnos sokan vannak azzal úgy, hogy nem is veszik komolyan a fel-felmerülő problémákat. Hanem azt mondják, hogy " nem kell vele foglalkozni" és kész. Pedig ezen problémák megoldásából lehet tapasztalatot szerezni.

Valamikor szüleink, nagyszüleink borzasztó nagy élettapasztalattal rendelkeztek, és ezen tapasztalásaikat át is adták a gyerekeiknek, vagy azon embereknek, akiknek szükségük volt az ő élet meglátásaikra. Ma sajnos ilyet alig lehet látni, mert az emberek csak rohannak, és hajszolják a megélhetésükhöz szükséges pénzt. Mondhatom úgyis, hogy vakon élik az életüket, és ha bármi történik velük, akkor azt mondják. hogy ez, hogy lehetséges. Többször megtapasztaltam a saját életemben, hogy egy-egy beszélgetés során, ha bármi téma szóba került, akkor én mindig tudtam a témához egy-egy hasznos infóval, tapasztalattal hozzászólni. És megkérdezték: "Te ezt honnét tudod"? A válaszom pedig azt volt, hogy megéltem, megtapasztaltam vagy csak hallottam már róla.

Számomra azonban az a legszörnyűbb dolog, amikor olyan idős emberek, akik tőlem harminc-negyven évvel idősebbek nem rendelkeznek élettapasztalattal. Én ezen jelenséggel jó tizenöt-húsz évvel ezelőtt találkoztam, amikor saját életemben megtapasztaltam, hogy attól, hogy valaki idős, még nem biztos, hogy lehet nagy élettapasztalata.
Ezen megtapasztalásomat nem régiben Osho egyik írásában is olvastam, ahol azt írta, hogy le lehet úgy élni életet nyolcvan-kilencven évet is, hogy bárki bármilyen élettapasztalattal bírna. Hát ez valóban így igaz. De ha a mostani életében nem szerezte meg azt a tapasztalatot, amiért leszületett, akkor majd a következő éveiben megtapasztalja, Azért élettapasztalattal élni sokkal jobb, mint anélkül. 

Test és lélek kapcsolata.

Hogy mi a lélek? Sokan, sokféle módon próbálták már megmagyarázni, Több kevesebb sikerrel. Van-e lélek, és hol található ez a testünkben? Létezik-e egyáltalán lélek vagy nem? Sok-sok megválaszolandó kérdés merült már fel az emberiség életében. Pontos válasz persze nincs. Én azt tartom, hogy minden emberben ott lakozik a lélek, csak más kérdés, hogy elnyomjuk-e érzéseinket, gondolatainkat. A magyar nyelv nagyon szép és sok rétű, amely a nyelvhasználatunkból is kiderül. Lelkiismeret, lelkiismeret furdalás, lelkivilág, lelki betegség és hasonló kifejezéseket használ.

Lelkiismeret. Mi is a lelkiismeret?  A lelkiismeret az a képességünk, amelynél fogva a saját cselekedetünk és egész erkölcsi mivoltunk felett erkölcsi ítéletet mondunk. Vagyis van egy erkölcsi értékünk, amihez mi magunkat mérjük, és ezek alapján ítéljük meg a környezetünket. A lélek minden egyes viselkedésünkre, másként reagál, csak tőlünk függ, hogy egyes eseményeket hogyan élünk meg. Vannak esetek, amikor egy-egy cselekvésnek nem is tulajdonítunk nagy ügyet, és így a lelkünk nem is csinál belőle különösebb ügyet.

Lelkiismeret furdalás, Lelkiismeret furdalása az embernek általában akkor keletkezik, amikor olyat tett, cselekedett, amely az ő erkölcsi értékével nincs összhangban. Minden rajtunk embereken múlik, hogy bizonyos történeteket, hogy élünk meg, Jónak vagy rossznak. Vannak olyan esetek, amikor ahogyan már írtam csak egy kéz legyintéssel elintézünk. Vannak olyan esetek is, amikor bizony napokig, hetekig, rágódunk egy-egy megtörtént dolgon, Akkor mondja azt a köznyelv. hogy nagy kő van a szívén. Minél nagyobb  ez a "kő" a lelken annál nagyobb a lelkiismeret furdalásunk. A lelkiismeret furdalásunk annál erősebb, minél érzékenyebbek vagyok lelkiekben. Vannak azonban olyan emberek is, akik bármilyen trauma megélése során azt mutatják kifelé, hogy ők milyen erősek, de belül szerintem nem úgy van. Ezek a "kő szívű" emberek. És mi van akkor, ha megbántottunk valaki, vagy sértő véleményt alkottunk róla, ítélkeztünk. Nos, ilyen esetekben én azt tanácsolom, hogy bármilyen nehezünkre is esik, kérjünk a másik féltől bocsánatot. Merjük kimondani azt, hogy "bocsánat".

És mi van olyan esetben, amikor a lelki fájdalmunkat elnyomjuk? Ha ez az állapot több éven keresztül fenn áll, akkor előbb-utóbb a lelkünk jelez a testünknek, hogy valami nincs rendben a lelkünkben, annak ellenére, hogy mi erről tudomást vennénk. Kezdetben csak kisebb betegségek formájában hozza tudtunkra, hogy valami nem jól működik az életünkben. Ha azonban akkor sem történik felismerés, és változtatás az életünkben, akkor legközelebb egyre nagyobb és keményebb betegségek formájában hozza tudtunkra, hogy komoly lelki válságban  vagyunk. Az emberek döntő többségére az a jellemző, hogy bizonyos változások csak akkor kezdődnek el ha a szervezetüket valamilyen, komoly betegség éri.

A test, lélek kapcsolata pedig nem választható szét. Amikor egy-egy betegség felüti a fejét a szervezetünkben, akkor leginkább a testi tüneteket kezelik. Pedig először is a lelki dolgokat kellene megvizsgálni, és ezeknek a feltárása után érdemes elkezdeni a testi tünetek kezelését. Persze, ha az érdemes. Tehát láthatjuk, hogy a lélek mennyire irányítja a testet. Egyik sem működik tökéletesen a másik nélkül.
Hogy létezik-e a lélek? Én azt mondom, hogy igen. Mert ha nem létezne, akkor miért van lelkiismeret furdalásunk. Miért betegszenek meg emberek különböző betegségekben. Bár az is igaz. hogy a lelkiismeretünket mi magunk is befolyásolhatjuk.Leginkább azzal, hogy már gyerekkorban megtaníttatják velünk, hogy az érzéseinket, fájdalmunkat hogyan fojtsuk el. De ez a módszer hosszú távon nem éri.
Törődjünk tehát a lelkünkkel is a testünkön kívül. Mert ha lelkünket elhanyagoljuk, akkor előbb-utóbb különböző testi betegségek formájában jelezni fog felénk.

Mindennapi fűggőségeink

Függő vagyok. Ez egy nagyon drasztikus, fájó mondat, és ennek a két szónak a kimondása bizony fájdalommal jár. Sokan ki sem merjük ejteni a szánkon ezt a mondatot. Nemcsak alkohol vagy drogfüggő lehet az ember. Persze a legtöbben erre gondolnak, amikor a függőség kerül szóba. A mindennapokban vannak olyan cselekvéseink, tevékenységeink, amelyek megszokottá válnak, beépülnek a mindennapjainkban, és nem is gondolunk rá, hogy függőséget vált ki egy idő után nálunk. Most ebből mutatok be egy párat, természetesen az én szemszögemből nézve.

Tv és internet függőség: Az emberek döntő része a szabadidejének nagy részét tv vagy a számítógép előtt tölti el. A tv-nézés függősége leginkább a nőkre jellemzőbb. Főleg a sorozatok, szappanoperák folyamatos nyomon követése, ami érdekli őket. A tv-társaságok pedig az ilyen romantikusnak tűnő szappanoperák vetítésével nem szűkölködnek. Egy-egy sorozat fél évig eltart, és őszi-téli időtöltést jelent a sorozat kedvelők számára. A nők pedig nagyon is hajlamosak arra, hogy olyan idillt képzeljenek el a saját életünkben, amelyet a sorozatban látnak. A valóság pedig teljesen más képet mutat.
De miért is szeretik a nők ezen szappanoperákat? A tapasztalataim azt mutatják, hogy azért, mert arra a röpke félórára is elfelejtkeznek a saját problémájukról, amely körülveszi őket naponta. Romantikára, érzelemre, intimitásra vágynak, amelyet a saját életükben nem kapnak meg. Egy idő után már a soroztok nézése is függéséghez vezethet. Ha már csak egy epizódot is hagynak bármi okból kifolyólag már komoly probléma forrása náluk.
A férfiakat inkább a net világa vonzza. Órákig képesek ülni a gép előtt, és különböző oldalakon szörfözni. Ez a hozzáállás számomra azt mutatja. hogy ez egy menekülés a valós, meglévő helyzete elől. Nem akar a problémáival szembesülni, főleg nem megoldani azokat. Egyszer azonban azon kapják a fejüket, hogy naponta hat-nyolc órát is a gép előtt töltenek úgy, hogy se nem esznek, se nem isznak, vagy ezen tevékenységüket a gép előtt végzik el. A napi hat-nyolc órás gépezés már a függőség jele, ( hacsak az illető munkája nem kívánja meg azt, hogy ennyit vagy ennél több időt töltsön el a gép előtt).

Dohányzás és- alkoholfüggőség:A dohányzó embert már a társadalmi közeg nem is tartja függőnek, mert ez már egy megszokott életvitellé vált. Már sokan azon sem döbbenünk meg, ha kamaszkorú gyerekeket látunk dohányozni, Miért is szoknak rá emberek a dohányzásra? Ezt látták a családban. Feszültség levezető, hiány pótló. talán valamire emlékezteti őket a dohányzás rituáléja. Nem tudom a pontos okát, mert én nem dohányzom. bár fiatal éveimben én is elszívtam egy-egy szálát próbaképpen, de rájöttem, hogy nekem ez ártalmas.
Talán Osho egyik írásában olvastam, hogy az emberek azért szoknak rá a dohányzásra, mert a dohányzással járó cselekvések emlékeztetik őt arra az időszakra, amikor az anyaméhben volt, A születés után ezt az állapotot felváltja a cumizás. Felnőttkorban a dohányzás biztosítja számunkra ezt az érzést. Vagyis a melegség és- biztonságérzést, és a néhány percig tartó nyugalmi érzést, amikor kiengedik magukból a feszültséget.
Az alkoholfüggőség egy más téma. Popper Péter azt írta, hogy egy férfi azért válik alkoholfüggővé, ha nem lesz azon területeken sikeres, amelyet meg akar valósítani. Ő öt területre osztotta ezt. "Mitől sikeres a férfi és mitől a nő" című írásomban tettem erről említést. Ha tehát a férfi azt mondja magának, hogy sem ezen, sem azon a területen nem tudok semmit sem megvalósítani, nem érek egy kalap szart sem, akkor fordul az üveghez, és lassacskán kialakul a függőség.
A másik ok szerintem az unalom. Szabadidejében nem tud mit kezdeni saját magával. Család és- párkapcsolati dolgai nincsenek rendben. Nem érzi jól magát otthon, és éppen ezért eljár a barátokkal sörözni, borozni, és egyszer csak elindul a lejtőn, amit ha nem figyel igen nehéz megállítani.

Munkafüggőség. Ez szintén leginkább a férfiakra jellemző. Menekülés az otthoni problémák elől. Bizonyítási, megfelelési kényszer, A munkahelyen jó vagyok, de otthon el vagyok nyomva.- ez jár az agyukban. És miért vannak elnyomva? Mert a nők nagy része nem hagyja, hogy a férjeik FÉRFIKÉNT éljenek, inkább papucsot csinálnak belőlük, Leginkább a pasik már nem papucsok, hanem csak bojt a papucson. Innentől kezdve egyenes út vezet a munka- és alkoholfüggőséghez. Általában ez a kettő eset együtt jár.

Most a leírtakban csak néhány mindennapossá vált függőségekről írtam, amelyek jelen vannak a napjainkban. Mindezt csak egy átlag ember tapasztalataiból írtam le. De érdemes leszögezni, hogy először is nézzünk magukban, hogy mi az, ami nem működik az életünkben, mielőtt bármilyen olyan tevékenységet választanánk, amelyek előbb vagy utóbb függőséghez vezethetnek.

Mosolygva vagy összehúzott szájjal távozunk-e el

Sokat töprengtem, hogy megírjam-e ezt a bejegyzést vagy ne. És, hogy mi volt a töprengésem oka? Azaz volt, hogy sajnos a halál és szexualitás témája a mai napig hazánkban tabu témának számít. Nem szeretünk sem egyikről, sem másikról beszélni, inkább a fejünket a homokba dugjuk és struccpolitikát folytatunk. Pedig a a halál úgyis eljön, ha nem beszélünk róla. De a halál és élet között van egy lehetőség mindenki számár, hogy ki, és hogyan alakítsa a földi életét. És mivel megtapasztaltam ezzel kapcsolatosan is tényeket, így úgy döntöttem, hogy megírom ezzel kapcsolatos meglátásaimat.

Az első élményem a halállal kapcsolatosan az volt, amikor az anyai nagymamám meghalt, és én találtam rá. Azon időben a harmincas éveim első felében jártam. Az élmény számomra nem volt ijesztő, sőt mondhatom azt, hogy valamilyen megnyugvás, nyugalom árasztotta el a testemet. Abban a pillanatban rögtön tudtam, hogy mi teendőm. Sajnos ezt már a szüleimről nem mondhatom el.  Főleg nem az anyámról, akit nagyon váratlanul ért ez az esemény. Visszaemlékezve a történtekre, azt írom le, amit akkor láttam és tapasztaltam. A nagymamám feküdt az ágyában, tehát feltehetőleg álmában érte a halál. Az arca ki volt simulva, és mintha tíz-tizenöt évet fiatalodott volna. A szája olyan volt, mintha mosolygott volna felénk. De abban az időben én ezeknek a tényeknek semmiféle jelentőséget nem tulajdonítottam.

Majd tizenöt évvel ezelőtt újra átéltem a halál bekövetkeztét az anyám esetében. Rövid időn belül ment el, és jó tíz napig eszméletlen állapotban volt. Mint ahogyan fentebb említettem nem tulajdonítottam nagy jelentőséget annak, hogy meghalva, ki, milyen arcát vetíti ki az itt maradottakra.
És számomra az anyám halálával kapcsolatosan újabb tapasztalat jött. Ugyanis, amikor én őt megnéztem a ravatalon, akkor olyan volt, mintha nem az anyám arcát láttam volna viszont, hanem egy mérges, bosszús, mindenkire haragszom arckifejezést, és görcsösen összehúzott szájat láttam. Abban helyzetben, és pillanatban sem gondoltam arra, hogy ezen arc- és szájkifejezések miről árulkodnak.

Majd telt-múlt az idő, és én egyre jobban elkezdtem érdeklődni a pszichológia, és spiritualitás irányában. Csernus Imre könyveivel kezdtem a saját képzésemet, amiből csupa megerősítéseket kaptam tőle. Egy alkalommal olvastam tőle a "Bevállalom" című könyvét, amelyben beszámol róla, hogy amikor ő a Lipóton dolgozott, akkor került közel az elmúlás tényéhez, és sokáig ő sem tudta ezt megfelelően kezelni, mert az egyetemen erre senkit sem készítenek fel. Leírta a tapasztalatait, hogy minden halott ember más és más szájízzel távozik az életből. Vannak, akik mosolygósan, annak ellenére is sokat szenvedtek. És vannak olyanok is, akik görcsösen, erőszakosan összehúzott szájjal mennek el. Ő ezt azzal magyarázza, hogy ez azért van így, mert azt tükrözi, hogy ki, hogyan élte az életét, és megvalósította-e önmagát az életben. Azt csinálta- e, amit szeretet, és azzal élt-e, akivel ő szeretet volna.

Olvasás közben elgondolkodtam az általa megfigyelt és leírt tényekről. Jöttek e felismerések a hozzátartozóimról. Elkezdtem visszapergetni a gondolataimat, hogy hogyan is élt a nagymamám, és az anyám. Arra vonatkozóan, hogy a nagymamám elégedett volt-e az életével.- nem tudom biztosra.Valószínű igen, mert akkor nem mosolygott volna. Az anyám esetében már volt az eset. Ugyanis én tudom, hogy ő nem valósította meg önmagát. Soha nem azt csinálta az életében, amit szeretet volna. Jó képessége, tudása volt minden téren, és ő ezt veszni hagyta. Hogy miért? - elsősorban szülői hozzáállás, aztán mint  a legtöbb ember életében nála is jelen volt a gyávaság, megalkuvás, önbizalomhiány, kifogások gyártása, félelem megléte stb.
Ő nekem elmondta, hogy mi szeretet volna lenni. Ezt már felnőttként mondta el nekem. Arra az én válaszom az volt, hogy miért nem valósította meg az álmát felnőtt fejjel. (pedig, akkor még nem érdeklődtem a pszichológia iránt.) És erre jöttek neki a kifogások gyártása: "kicsi voltál, és hogy hagytalak volna itt tégedet." Erre is megvolt a válaszom számára: "Volt neked férjed is, és anyád is". És jött a mély hallgatás, és később a válasza. "Igazad van".

Így elmondhatom, hogy Csernus Imrének jók a tapasztalatai, megfigyelései, mert az általa leírtakat én is megtapasztaltam a hozzátartozóim lévén. És amikor ez a tény tudatosult az agyamban, akkor azt mondtam magamnak, hogy minden egyes napomat úgy éljek meg, hogy annak minden percét élvezzem és használjam ki. Éljek a szívem szerint, mert az mindig tudja a helyes irányt. És amikor eljön a halál órája nem mindegy, hogy ki, milyen szájízzel távozik innen.

Kisebb- és felsőrendi érzések

Talán elmondható, hogy kevés olyan ember van. aki az életében megtalálja saját magát. Nincsen sem kisebb, sem felsőbbrendű érzése, ha szembe találja magát egy olyan emberrel, aki akár tudásban, akár iskolai végzettségben "feljebb" van nála. Én úgy vélem, hogy az olyan ember elfogadja saját magát, olyannak, amilyen, és van megfelelő önbizalma az az egyik érzést sem éli meg, hanem úgymond a középutat választja.

Sajnos egyre több olyan emberrel találkozhatunk, akik tele vannak kisebbségi érzéssel. "Én nem vagyok elég jó, Én erre a dologra képtelen lennénk. Én ehhez- buta vagyok." - és hasonló gondolatok árasztják el az ember agyát, főleg, ha olyan emberrel találkoznak, aki tőlük jóval nagyobb iskolai végzettséggel bír. Elárulok valamit. Az iskolai végzettség az, amely az ember életében a "legkevesebbet" éri. Ezt csak a társadalmi szokások, és a racionalitás helyezi előnybe. A világon minden ember egyforma. Teljesen mindegy, hogy valaki orvos, ügyvéd, miniszter elnök vagy pápa. Ők is emberek, és pontosan olyan érző lények mint, mi bármelyiken, Akkor miért van szükség arra, hogy bárkiben is kisebbségi érzés alakuljon ki.Egyetlen egy embert sem az tesz emberré, hogy milyen iskolai végzettsége van, hanem az, hogy milyen ember is valójában. Az életemben nem éreztem azt soha, hogy kisebbségi érzésem legyen, mondjuk egy orvossal szemben, ha épen bármilyen okból kifolyólag beszélnem kellett vele. Korábban inkább az a félelem élt bennem, hogy hogyan kezdjem el a mondandómat. Erre visszagondolva, ma már tudom, hogy mindez az önbizalmam hiányából volt ilyen.

Egy jó ideje itt a közösségi portálon is felfigyeltem az ismerőseim között a kisebbségi- és felsőbbrendűségi érzés meglétére. Hogy mindez miből következtetem ki? - tehetik fel a kérdést sokan. A válaszom erre az, hogy például egy-egy megosztáshoz fűzött kommentből ez sokszor kiderül. Ugyanis a hozzászóló személy általában úgy tálalja a témát, hogy én csak "egy átlag ember" vagyok, vagy " én csak egy kis bolti eladó vagyok". Egyből jelen van a kisebbségi érzés, és így az adott személy saját magából csinál áldozatot. És ha nem veszi észre a saját értékeit, akkor élete végéig csak a mártír és áldozat szerepét fogja élni. Hány és hány olyan ember van, aki tudja saját magáról, hogy mit szeretne csinálni, mihez van érzéke, képessége, de nem nem meri nyíltan, őszintén, hogy megmutassa azt a valós életben is, mert mit szól hozzá ez vagy az a személy, aki az adott témában "szakember". Ki fog nevetni, vagy rossz véleményen lesz az adott tevékenységgel kapcsolatban. És akkor mi van? Semmi, Mert ha még negatívan alakul is az eset, akkor is tudok a véleményből tanulni.

A másik véglet pedig a felsőbbrendűségi érzés, Hogy egy példával érzékeltessem. Ha valaki mondjuk elkezd egy területtel foglalkozni hobbi szinten foglalkozni, mint pl. a spiritualitás, asztrológia, pszichológia stb.Lehetséges, hogy az adott egyén elsajátította az alapokat egy-egy tanfolyamon, olvasott az adott területről, vagy az olvasottsága és tapasztalata alapján tett szert egy olyan tudásra, amelyet sem főiskolán, sem egyetemen nem tanítanak. És lehetséges, hogy találkozik egy szakmabeli emberrel, akár virtuálisan is, mert egy közösségi portálon minden lehetséges. És akkor azaz ember, aki "képzett" elkezdi érzékeltetni a felsőbbrendűségét. "Ki ez az XY személy, aki ilyen-olyan véleményt ír, vagy megoszt hasonló témákat". - gondolja sok szakember.
Nem régiben egy valaki bejelölt ismerősnek itt a közösségi portálon. Ez az illető segítő "szakember" lehetett. Nem csináltam ügyet ebből. Tettem itt a dolgaimat, megosztottam témákat. ahogy szoktam. És az egyik nap arra figyeltem fel, hogy kitörölt. Ezzel sincs semmibaj, de gondolkodóba ejtett a dolog. És arra a megállapításra jutottam, hogyha, ő "szakember, segítő", akkor valamit nagyon nem bírt elviselni a megosztásaimban, vagy pedig rádöbbent, hogy én olyan dolgokat tudok, köszönhetően az élettapasztalatomnak, amelyet ő akár főiskolai vagy egyetemi végzettséggel nem tud. De arra is rájöttem, hogy a felsőrendűségi érzés megléte csak olyan egyéneknél alakul ki, aki saját magán nem dolgozik, és nem fogadja el saját magunkat úgy, ahogyan vannak.

Én azt mondom, hogy semmilyen esetben ne legyen sem kisebbségi, sem felsőbbrendűségi érzésünk. Próbáljuk megtalálni magunknak az arany közép utat. Legye mindig azaz agyunkban, hogy minden ember egyforma, senki sem lehet tökéletes. A tökéletességet elérni pedig képtelenség. Ha pedig kisebbrendűségi érzésünk támad egy-egy személlyel kapcsolatosan, akkor szálljunk magunkban, mert bizony ez az önbizalom hiány jele. Növeljük az önbizalmunkat, úgyhogy belevágunk olyan dolgokban, amelyektől nagyon félünk. És bármit elérhetünk az életben. Bármit. 

Minden sikerülhet, ha akarjuk

Jó pár évvel ezelőtt, amikor azt a kijelentést hallottam Csernus Imre szájából, hogy "minden sikerülhet, ha akarjuk..". akkor bizony én is kételkedtem ezen kijelentésében. Hogy sikerülhetne - gondoltam magamban, amikor annyi visszahúzó erő, probléma, és emberi gáncsosság vesz minden nap körül mindenkit, Közben eltelt jó néhány év, és most már teljesen másképpen gondolkodom a doki ezen kijelentésével kapcsolatosan. Mert bizony az évek során én is elkezdtem használni az okosabbnál-okosabb tanácsait, és mind, mind működőképes.

A mostani bejegyzésem apropóját azt adta, hogy tegnap a blogom olvasottsága elérte az ötvenezer oldal megjelenítést. Nagyon nagy öröm volt az számomra, hogy a tegnapi estét ilyen örömmel zárhattam le. Jó két évvel ezelőtt kezdetem el intenzíven blogolni, és úgy gondoltam, hogy olyan eseteket, élethelyzeteket osztok meg az olvasókkal, amelyeket én is átéltem, megtapasztaltam az életem folyamán, és olyan módom tálaljam azt, hogy az egyszerű hétköznapi ember is tudjon tanulni, meríteni belőle. Hozzátenném, hogy kezdetek nem voltak zökkenőmentesek. Kaptam trolloktól,  és névtelenül írogató emberektől hideget-meleget, de leginkább hideget. A névtelen személy próbált minden féle téren lejáratni. Volt olyan esetem, hogy egy esti fent létem alatt egy óra alatt harminc nyomdafestéket nem tűrő kommentet kaptam. Ennek ellenére én nem adtam fel a tervemet és tovább folytattam az írást. Én egy névtelen, névét nem vállaló senkivel nem foglalkoztam., és nem is fogok a jövőben sem. Szép lassan vártam a fejleményeket, és én csak írtam és írtam. Mert az írás belőlem a lelkemből jött.

Nekem ez az írás soha nem volt megerőltető. Soha nem úgy álltam hozzá, hogy írnom "kell", hanem úgy kikapcsolódás képen, könnyedén, pihentetően. Volt olyan esetem is, amikor éppen más munkát csináltam, porszívóztam, vagy mosogattam, és jött az ihlet. És akkor abbahagytam az éppen aktuális munkámat, leültem a gép elé, megírtam a jegyzetet, és utána folytattam a teendőim végzését. A témáimat mindig a valós életből veszem, és olyan helyzeteket, szituációkat veszek górcső alá, amely sok embert foglalkoztat, de nem szívesen beszél róla. Majd telt-múlt az idő, amikor egy kedves ismerősöm, azt mondta, hogy jók az írásaim, és miért nem osztom meg a Facebook-on. Hallgattam rá, és megtettem, Időközben újra megjelentek irigy, rosszindulatú jóakaróim. Azért sem adtam fel. Majd egy kis idő múltán, egy egyik kiadó hirdetett egy olyan lehetőséget, ahol blogokat, verseket, írásokat lehetett megosztani, Indultam, megosztották, és a blog olvasottsága egy jobban kezdett növekedni. Ez a tény pedig arra sarkalt, hogy továbbra is írják és ne adjam fel ezen álmomat.

Tudom, hogy nem egy nagy dolog a blog írás. Sőt sokan ezt így is gondolják. De ehhez szükséges egy adott bátorság megléte, hogy bele merjen az ember bármibe kezdeni, Kitartás, türelem, és a hit megléte ez mind mind nagyon fontos tényező. A hit meglétét nem az Istenben való hitre értem, hanem arra, hogy hiszek magamban, és hiszek abban a mit csinálok. És ahogyan szépen, csendesen teltek a napok, hónapok, évek, egyre jobban érzetem a Csernus doki mondandójának a hasznát. A türelem, kitartás, hit, ez a három tényező, amelyet mi emberek sokszor nem veszünk figyelembe. Mindent most és rögtön, azonnal szeretnénk elérni, és minél kevesebb energia befektetéssel véghez vinni. Az pedig azt eredményezi, hogyha valaki csak ímmel-ámmal teszi a dolgait, akkor csak olyan visszacsatolást kap. Én az életemben eddig még soha sem hittem semmiben így, mint ebben a blog írásban. És azóta mindenben hiszek, ami megvalósítható az életben.

Én mindenkit arra ösztönzök, hogy merjen belevágni bármilyen kis dologba is. Nem az a fontos, hogy eget rengető dolgokat csináljon, hanem az, szeresse és örömét lelje abban, amit csinál. Most már én is megtanultam a leckét. Bármit elérhetek az életemben, amit akarok, és amibe energiát fektetek, Határ a csillagos ég. Ha spirituálisan gondolkodom, akkor azt mondom, hogy az égiek irányítottak azt a segítőt az utamba, aki felnyitotta a szememet, és elkezdtem az életemen változtatni. Sokat köszönhetek a könyveinek, előadásinak, és az egyszeri személyes találkozásunknak, amely számomra felejthetetlen élmény marad. És köszönöm mindenkinek a megtiszteltetést: akik olvassák, megosztják, és segítenek nekem. Én azon leszek, hogy érdekesebbnél érdekesebb témákról írjak a jövőben is. Még egyszer köszönöm! Az élet szép!

Miért nem tudunk boldogok lenni?

Már korábban írtam a bejegyzéseimben arról, hogy hogyan érthető el a boldogság, és mit kell tennünk és figyelnünk. hogy boldogok lehessünk. Sokszor nem is olyan nagy vagy kiemelkedő dolgokra kell összpontosítanunk. Azt is megfigyeltem, hogy az emberek nagyon is vágynak arra, hogy boldogak lehessenek, szeressék őket, és ők is viszont szerethessenek. De van egy óriási probléma, amely megakadályozza őket abban, hogy boldogok lehessenek, ez pedig félelem megléte. Mindannyian félünk egy-egy döntés, változás. vagy érzelem kimutatása terén.

De vajon miért félünk, és mi akadályoz meg bennünket abban, hogy az életünket boldogan éljük meg. A boldogságunkat ne éljünk meg igazán, leginkább a társadalmi berögződések akadályozzák meg. A vallás, papság, pedagógusok munkái, és a szüleinktől látott viselkedés módok,  Már egészen pici kortól kezdve az egész társadalom azon dolgozik, hogy hogyan lehet megakadályozni azt, hogy egy gyerek boldog legyen, mert azt tudják, hogy a kisgyerekek még az igazi boldog lényüket adják, És itt próbálnak mindent megtenni, hogy egy gyereket  boldogtalanná tegyenek. Itt jönnek a különböző attrakciók bevetései. Ebben a játékban nagyon nagy szerepe van a papságnak. A vallás az a terület, ahol minden bűnnek számít, amitől az ember egy kicsit is jobbnak és boldogabbnak érezheti magát.   Az egész vallásos nevelésben én még soha nem találkoztam olyan cselekedettel az emberi életben, amelyet az egyház ne ítélt volna el, és ne tartotta volna azt a viselkedést károsnak. szinte azon dolgoznak, hogy hogyan lehessen az emberekben lelkiismeret furdalást, félelmet kiváltani. A papság állandóan azon dolgozik, hogy visszafojtsa azon érzelmeinket, tulajdonságainkat, amelyek által boldogabbá válhatnánk. Ezt személyesen én gyerekkoromban megtapasztaltam, és éppen ezért nem is kedvelem a papságot. Hogy is lehet egy ártatlan gyermekben félelmet, és bűntudatot kelteni azért, amit tesz vagy cselekszik, Ő csak azt teszi, amit a szíve diktál. és ép ezért nem szeretik azon embereket, akik a szívük szerint élnek, mert nem lehet őket irányítani.

A másik nagy akadály, amely gátolja a boldogság kibontakozását, az a társadalmi elvárások, amelyeket a pedagógusok visznek végre az oktatás során. Már a három éves kisgyerekekben el van folyva a saját képessége, Nem teheti azt, amit ő szeretne, amihez ő ért, mert az óvónéni szerint úgy kell élnie, cselekednie ahogyan azt a társadalom,  és szülők elvárják tőle. Már óvodáskorban olyan feladatokkal látják el a gyerekeket, amelyeket az általános iskola alsó évfolyamán volna szükséges tanulniuk. Majd következik az iskola, amely újra arra ösztönzi a gyerekeket, hogy ne saját maguknak feleljenek meg, hanem a pedagógus és a társadalom elvárásainak. A pedagógust azért van, hogy elnyomja az erőt, energiát, képességet, amely a gyerekben lakozik, és csak az ő elvárásának feleljen meg. Egy idő után a gyerek már észre sem veszi, hogy hogyan vezetik őt félre, és természetesnek veszi azt a állapotot, amelyben él. Közben elfelejtkezik a saját énjéről, mert nem érzelmileg kell neki megfelelnie, hanem racionálisan.

Majd elérkezik a felnőttkor, amikor már van karrier, pénz, lakás, autó, és  minden, ami, úgy gondoljuk, hogy teljes a boldogságunkhoz. De egy idő után üresség érzést lesz az embernek, Valami hiányzik neki. Valami, amit nem lehet pénzért megvásárolni. Ez pedig nem más mint a boldogságérzet. És amikor valaki felismeri ennek a hiányát, akkor elkezd megoldásokat keresni. Sokan valamilyen spirituális szemlélet módhoz csatlakoznak vagy a vallás valamilyen válfajában próbál megoldást találni a problémájára. Vannak,akik pszichológushoz, asztrológushoz, jósokhoz fordulnak, akik ugyan nem oldják meg az ő problémáikat, csak lehetőségeket, tanácsokat adnak ahhoz, hogy egy eddig ismeretlen, de új úton induljon el az egyén.

És amikor ott a választás lehetősége, hogy más irányban  induljunk el, akkor szembe találjuk magunkat a félelmeinkkel, amelyek azt mondják, hogy ezt ne tedd meg, mert ismeretlen az út,. Maradj a megszokott úton! Az bizonyára rossz, de biztosabb. Az ismeretlent nem ismerem, nem tudom, hogy hogyan alakul az utam, mi történik velem. A bizonytalanság ellenére érdemes belevágni az újba, legfeljebb ha nem sikerül, akkor tanulunk belőle. és legközelebb újra megpróbáljuk.
Miért nem tudunk boldogok lenni?  Elsősorban a belénk nevelt félelmeink végett, amelyet több évtizeden keresztül belénk plántáltak. Ezeket nem könnyű egyszerre mind-mind levetni, Idő, türelem, kitartás szükséges hozzá. De aki vállalja ezt az utat, az előbb-utóbb rálel a boldogság ízére, és ha már valaki egyszer megkóstolta a boldogság állapotának az ízért, akkor azt nem engedi veszni hagyni.

Hárman a párkapcsolatban.

Amikor az ember fia, lánya életében elérkezik a szerelem, és még a felek is "összeillenek", akkor elkezdődik az összeköltözés, párkapcsolat kiépítése, vagy a házasság létrejötte. A legtöbb fiatal a romantikus eseménysorozat után az életüket leginkább valamelyik félnek a lakásában kezdik el. Mivel kevés olyan fiatal van mostanság, aki önálló lakással rendelkezik. Így volt ez jóval korábban is, csak abban az időszakban rövid idő belül lehetőség volt arra, hogy a fiatal pár önálló lakást építsen vagy vegyen. Ma teljesen más világot élünk.

Amikor a két fél bármilyen formában összeköti az életét, akkor úgy gondolják, hogy ős csak ketten vannak, és közösen tervezik a jövőt, gyerekvállalást. Igen ám. de egyszer csak azon kapják a fejüket, hogy bizony már nem is ketten vannak, hanem. hárman. Hogy, hogy hármam? - kérdeznék bizonyára. Hát úgy, hogy az anyós a mindennapi életük részese és megkeserítője lesz. A megfigyeléseim szerint leginkább a fiús mamák azok, nagyon-nagyon sok esetben beleszólnak a  fiatalok életébe. Az anyós mindenben, de mindenben próbál hibát keresni, tanácsokat adni kérdezés nélkül. Ő a legokosabb, legügyesebb stb.
A legelszomorítóbb dolog talán az, hogy az anya mindig azon dolgozik, hogyan tudná a fiát a párja ellen hangolni, Mindig talál számtalan problémát, kifogást. Mindig azon dolgozik, hogy hogyan tudná az ő "édes, kicsi fiát" visszaszerezni. Egyszerűen a legtöbb fiús anya nem bírja elviselni, hogy az ő gyereke már felnőtt, és az életét, problémáját már nem vele akarja megosztani.

És miért is van ez így? Gondoljunk bele. A legtöbb nő a negyvenes éveinek első felében, vagy közel az ötvenhez válik anyóssá. Ez annak is a függvénye, hogy az anya hány éves korában szülte a gyerekét, és mikor nősült, ment férjhez a gyereke. Ezen nők még nagyon aktív korban vannak ez időtájt, A gyerekek kirepültek, ott az unalmas férj, akivel már csak éppen hogy váltanak pár szót. A nő nem tud mit kezdeni saját életével, mert leírta magát negyvenévesen. És akkor betoppan egy lány az életükben, akinek a jelenlétét úgy éli meg, hogy az elrabolta az ő kicsi fiát. Hogy jön ez a nő ahhoz, hogy elvegye tőlem? - fordul meg a fejükbe.

A problémák pedig akkor halmozódnak, amikor megérkezik az első gyerek. Itt aztán jönnek az okosabbnál-okosabb tanácsok, tapasztalatok. A gyereknevelés az a terület, amelyről a legtöbb anya azt gondolja, hogy ő tudja a legjobban, de mégsem ért hozzá. Ilyen esetek kapcsán alakulnak a napi viták, veszekedések a "hármas párkapcsolatban". Majd bekövetkezik azaz állapot, amikor már nem is beszélnek egymással a felek, de a lakásgondok miatt kénytelenek együtt élni. De a rossz anyós-meny kapcsolat megléte, akár vállassal is végződhet, Ezt az állapotot a mindennapokban megtapasztalhatjuk.

Hogy mi a megoldás? Először is mind három fél részéről, a másik tisztelete. Az alapok lefektetése, hogy kinek, mi a feladata a közös fedés alatt lakásnak. Alkalmazkodó képesség megléte. Az anyós pedig foglalja le magát, keressen olyan elfoglaltságot, amit szeretne csinálni, de korábban ezt nem tehette meg. Ne szóljon bele a fiatalok magán életébe, Hogy, mit és hogyan kell csinálni. Főleg ne a gyereknevelésbe.
Olyan esetről is hallottam, amikor az anyós mondta meg, hogy a fiatalok mennyi gyereket vállalhatnak, A férjnek, társnak pedig nem lenne szabad hagynia, hogy a mama irányítsa őket. Bár irányítani csak azt lehet, aki még "felnőttként" is kisfiú vagy kislány,
Ha már az élet úgy hozta, hogy közös fedél alatt szükséges élni, akkor semmiképpen sem keserítsük meg a másik fél életét sem, és magunkét sem. Törekedjünk mindig a legjobb megoldást keresni. Az pedig mindig ott van a szemünk előtt, csak észre kell venni.

"Minek örüljek?" - gyakori kijelentésünk egyike

Kutatási vizsgálatok bizonyítják, hogy Magyarország a legpesszimistább országok közé tartozik. Vannak még országok, akik bennünket is megelőznek a rangsorban. Amikor ezen téma szóba kerül egy-egy beszélgetés alkalmával, akkor sokan, sokféle kifogásokat állítanak fel, hogy miért is olyan pesszimisták vagyunk mi magyarok.

Hivatkoznak történelmi, politikai okokra, gazdasági válságra, magánéleti problémákra stb. Én ezen kifogások garmadáját nem tartom valószínűnek, mert minden országnak meg volt a maga történelmi, gazdasági múltja, őket is sújtja a gazdasági válság, és mégsem olyan pesszimistán állnak a dolgokhoz, mint mi. Akkor hát mi lehet ennek a mosoly nélküli állapotnak az oka? Én úgy gondolom, hogy a társadalmi elvárások, és a neveltetésünk egyaránt hozzájárul ahhoz, hogy ne tudjunk örülni semminek. Valószínűleg több generációra visszamenőleg az őseink sem tudtak mosolyogni, önfeledten nevetni, és ezt tanultuk mi is el a szüleinktől. Csak rá kell nézni az utcákon közlekedő emberekre, és látni lehet, hogy mindenki összeszorított szemmel, és szájjal közlekedik, mintha citromot evett volna. Mindezen hozzáálláson pedig lehetne változtatni.

Amikor esetleg találkozunk egy-egy régi ismerőssel, baráttal, aki elkezd panaszkodni valamilyen problémájára, ami nem is valami nagy probléma, Akkor mi általában azt válaszoljuk, " örülj neki" . A válasz " minek örüljek". Na igen, minek is örüljünk. Ha megkérdezzük az  embereket, hogy ki, minek tudna örülni. A következő válaszokat kapjuk: pénz, lakás, autó, jól fizető munka, gazdag férj, gyerekek. És vajon tényleg ennek örülnének az emberek? Vagy ez csak egy rutinszerű válasz adás? Nos, én úgy gondolom, hogy a második verzió az igaz, mert sokszor látni olyan embereket is, akiknek meg van "mindenük" és mégsem tudnak örülni, és nem is boldogok.

A mai világ mozgatórugója sajnos a pénz, siker, karrier. Aki csak teheti ezen szempontokat tartja fontosnak az életében. Aki pedig ezeket az eszközöket nem tartja olyan fontosnak az életében, azt úgy mond "kinézik". Minek örüljek? hangzik el gyakorta ez a negatív mondat az emberek szájából. Hát minek is? Olyan dolgoknak például, amelyek nem nagy dolgok, de az életünk minőségét befolyásolják. jót hatást gyakorolnak a lélekre,
Örüljünk mindennek az életben ami jön. Az évszakok változásainak, esőnek, napnak, szélnek, hónak, fagynak. A virágzó fáknak, virágoknak, csicsergő madaraknak. játszadozó cicáknak stb.
A kézenfekvő dolgoknak, hogy élünk, hogy egészségesek vagyunk. Ettől nagyobb öröm nem is érheti az embert.

Sajnos sok embert csak a pénz boldogít, pedig az csak egy eszköz. És idővel rájövünk, hogy minden ilyen irányba való törekvésünk semmibe vész. Olyan dolgok mellett pedig elmegyünk, aminek jelentősége lenne az életünkben, amelyek örömet adnának a lelkünknek.
Én már mostanára elértem azt, hogy minden apró-cseprő dolognak tudok örülni. Bár nálam sem volt ez így korábban. Ha változtatunk a gondolkodásunkon, akkor a világot is más megvilágításban látjuk.
"Minek örüljek?" - mindennek, ami körülvesz bennünket. Örüljünk és szeressünk, mert ez az élet értelme.

Kinek, mit ad a közösségi portál?

Gyakran olvasni arról, hogy a közösségi portálok mennyire megváltoztatják az emberek mindennapjait. Sokan a világhálón élik az életüket, legfőképpen a fiatal generációk tagjai, akiket Y generációnak is neveznek szaknyelven. Hallani arról is, hogy itt is kialakulhat egy függőség, épp úgy. mint az élet más területén. Az is tény, hogy tinédzser korú fiatalok a világhálón kommunikálnak egymással, beszámolva minden apró-cseprő dolgaikról. így teljesen kimarad az életükből a személyes barátság, kommunikáció.

Mint minden technikai változásnak vannak előnyei és hátrányai is, így a közösségi portáloknak is. Megfigyelhető, hogy a legnagyobb közösségi portálokon minden generáció jelen van, a fiataloktól egészen a hetven-nyolcvan évesekig. Mindenki más és más célra használja a közösségi oldalakat, de az nem mindegy, hogy ki, mennyi időt is tölt el ezen foglalatosságokkal. Tény, hogy nagyon sok információt megtalálunk a megosztásokban, jót, rosszat egyaránt. Lehet az oldalt használni marketing célra, információ szerzésre, ismerősök keresésére, akár még munkahely keresésre is, mert jó néhány munkáltató már itt is hirdetett állásokat. A választék skálája elég színes, és mi döntjük el, hogy mire akarjuk használni a közösségi portálokat, amikor regisztrálunk.

Több mint két évvel ezelőtt, amikor több ismerősöm meghívott az oldalra sokáig haboztam azon, hogy regisztráljam-e magamat vagy ne. Majd néhány hónap után "beadtam a derekamat" és regisztráltam. Szörnyű mérges lettem, amikor megláttam, hogy törölni nem tudom magamat, mert akkor még nem tudtam, hogy milyen arculatú lesz ez a legnagyobb közösségi háló. Annyit tudtam, hogy mást akarok, mit az előző esetében. Úgy akartam kialakítani az ismertségi körömet, hogy hasonló gondolkodású emberek találjanak rám, úgy mond, akikkel egy szinten vagyok. Pszichológia, spiritualitás, és az ezotéria területeire összpontosítottam. Kezdetben egy-két ismerőst jelöltem be, majd a megosztásom stílusai alapján azt vettem észre, hogy egyre többen jelöltek be ismerősnek, főleg olyan személyek, akikkel úgymond egy hullámhosszom járt az agyunk. Kezdetekben én csak Csernus Imre, Popper Péter, és Müller Péter írásait, tanításait ismertem. Majd az ismerőseim lévén megismerkedtem Osho, Tolle, munkásságával. Buddha, a Dalai láma tanításaival. keleti életfilozófiákkal. Majd egyre csak bővült azon személyeknek a munkássága, akiktől sokat tanulhatok:Bagdy Emőke, Pál Feri, Oravecz Nóra, és felsorolni sem tudnám az egész repertoárt. És a különböző pszichológiai, spirituális közösségekről sem felejtkezzem meg.

Kinek mit ad a közösségi portál? Mindenkinek  mást és mást. A legjobban a megosztások típusaiból lehet következtetni, hogy kit, milyen téma érdekel, és milyen beállítottságú ember. A nők döntő része a feltett képeket szereti nézegetni: családi fotók, vagy egy-egy nyaralás képeit. Egy részük étel- és sütemény receptet oszt meg, ők azok "vérbéli" háziasszony típusok. Vannak olyanok is, akik ritkán vannak fen az oldalon és azoknak a megosztásai kimerül a boldog születés és névnapot kívánok -ban. És vannak olyan nők is, önfejlesztésre, önismereti, életvezetési témák megosztására használják az oldalt. Ez azonban csak akkor hasznosítható jól. ha az adott egyén nemcsak könyvből.hanem saját tapasztalatai alapján élte át, mindazt, amit megoszt. Ezt abból lehet lemérni, hogyha egy-egy téma kapcsán ésszerű viták alakulnak ki, akkor azaz egyén hogyan reagál mások meglátásaira, véleményére. Ha felsőbbrendűségi érzése van, akkor mindent elfog követni, hogy neki legyen igaza. Ha rendben van, akkor tiszteletben tartja a másik ember véleményét.

Nekem mit adott a közösségi portál? Többet, mint anno gondoltam. Olyan ismerősöket, akikkel úgymond egy vonaton utazok, egyformán gondolkodunk az élet és világ dolgairól. És olyan ismerősöket, akik már keresztül mentek egy-egy krízisen, traumán az életük folyamán, tanultak belőle, és azt tudást, tapasztalatot próbálják átadni azoknak az embereknek, akik most akarnak változtatni az életükön.
Nekem személy szerint az a véleményem, hogy a közösségi portálokat is lehet, megfelelően használni, alkalmazni, és nem szükséges, hogy függővé váljunk..
Én örülök, hogy olyan emberekre leltem itt, akik nagyban hozzájárulnak a lelki fejlődésemhez.
 

Pszichiátria - így tesz beteggé

Az elmúlt időszakban többször, több helyen olvastam, azon állapotokról, hogy hogyan kezeli a pszichiátria azon embereket, akik bármilyen lelki eredetű "betegséggel" küzdenek. A leírt állapotok nem egy rózsás helyzetet festenek le. Először is az én meglátáson az, hogy nem minden ember beteg, aki egy pszichiátria osztályon köt ki. A nagy többséget valamilyen krízis helyzet érte az élete folyamán, és azért fordult orvoshoz, mert a lelki tünetek, akár már testi tünetként is jelentkezhettek. Ilyen eset lehet a munkahely elvesztése, halál eset a családban. válás, párkapcsolati problémák, stb. 

Nagyon sokszor megfigyelhető, hogy az emberek nagy része sokáig magába fojtsa a problémáit, próbálja vagy úgy csinálni, mintha azt egyedül is megtudná tenni. De ez csak keveseknek sikerül. Az elfojtások során az egyén egyre rosszabbul és rosszabbul érzi magát, majd megjelennek a különböző testi tünetek is, a miután már orvoshoz fordul. Kivizsgálások, kivizsgálások garmadája következik, és negatív eredmények, közben az ember azt érzi, hogy egyre rosszabbul van. Itt jön a képbe a pszichiátria, és az ehhez kapcsolódó kezelések. És ha eddig még igazából nem volt "beteg" az ember, akkor majd tesznek róla, hogy az legyen.

Én csak az életben látott megfigyeléseimre hivatkozom, hála istennek eddig nem tapasztaltam meg ennek a kezelésnek a romboló hatásait, és remélem nem is fogom, mert mindent megteszek, hogyha feldolgozatlan probléma ér, akkor segítséget kérjek.
A pszichiátriának nem az emberek gyógyulása a célja, hanem az, hogy még a kevés hitüket, önértékelésüket is visszafejlessze. Mire is gondolok pontosan? - arra, hogy nagyon sok esetben elkezdik a "betegek" gyógyszeres kezelését, kedélyjavítókkal. antidepresszánsokkal, amelyeket életük végéig szedetnek velük.
Eredmény: elbambult. önálló tevékenységre képtelen, üres tekintetű, problémáit egyedül megoldani nem tudó emberek tömege. Ehhez még társul az elhízás is, amit sok gyógyszer szedés vált ki. Ahogyan már írtam a többség nem beteg, csak életvezetési problémákkal küzd, Ezt pedig gyógyszerrel nem lehet megoldani, csak ideig-óráig. Ez csak tüneti kezelés, a probléma gyökerét kell megkeresni, és annak kiváltó okát megoldani. Ezt pedig mindenkinek saját magának kell megtennie, a segítő csak lehetőséget kínál fel.

Beszélgetve olyan emberekkel, aki bármilyen okból kifolyólag lelki tünetekkel fordultak orvoshoz, mindannyian azt állítják, hogy kevés beszélgetés van az orvos és páciense között, csak gyógyszer felírás, és időnkénti kontrollon való részvétel, és a probléma mindig csak marad és marad. A tudományos pszichiátriai kezelést folytató orvosok, azt állítják, hogy depressziós a beteg. Főleg azon esetben, ha az ember életében még a félelmek is jelen vannak. A depressziónak alapja az, hogy a beteg nem tudja megmondani pontosan, hogy őt mi aggasztja, és mitől fél. Ha tudja a félelmei okát, akkor ez depresszív állapot. A különbség leírását én Csernus Imrétől tanultam meg, aki gyakran elmagyarázza ezt a hozzá forduló embereknek.

És ehhez kapcsolódóan egy történetet mesélek el, amely közel harminc éve történt. Abban az időszakban a nagymamán a hatvanas évei első felében járt. Egy alkalommal fura, megmagyarázhatatlan viselkedéseket vett fel. Például: Nem mert bemenni a házba, mert azt állította, hogy kigyulladt a ház, ahol élt. Ezért nem mert lefeküdni sem. Állandóan rém történeteket látott, És akkor jött az orvos. Kimondta a szót.- pszichiátria. Akkortájt még rosszabb megítélése volt ennek a fogalomnak, mert bolondok házának tartották, aki oda bekerült. Majd elkezdődtek a kezelések. A gyógyszerek hatására úgy, ahogyan megnyugodott, de újabb tünetek jelentkeztek nála. Nem mindig ismert fel bennünket, Nem tudta hol is van valójában. És sok-sok furcsa dolog történt vele. Én úgy láttam, hogy akkor tényleg "bolondot" csináltak a nagymamámból. Majd miután rendbe jött, megkérdeztem tőle, hogy történt közte és az orvosa között bármilyen jellegű beszélgetés. A válasz: nem. Talán annyi, hogy hogyan érzi magát.

Nekem ez a fajta hozzáállás a dolgokhoz már akkor is érthetetlen volt. Majd miután elkezdetem érdeklődni a pszichológia és a spiritualitás iránt sok  minden világossá vált a számomra. Ezek szerint nem is biztos, hogy anno depressziós volt a nagymamám, lehetséges, hogy csak depresszív tünetei voltak, amelyek már testi tünetekkel is társultak. Talán csak beszélgetni kellett volna vele, hogy milyen történések voltak az életében, amely azt a félelmet kiváltotta. Sok-sok beszélgetés alkalmával feltárni a probléma gyökerét, és megoldási lehetőséget kínálni neki, hogy ő azt feldolgozza és megoldja. Mostanság más a tudományos pszichológia nem sokat ér, ha nem társul hozzá olyan alternatíva, mint a vallás, hit, spiritualitás, keleti életfilozófiák. De a legfontosabb a magunkban való hit megléte. Ennek megléte esetén semmit sem tudunk elérni. Mát azt tapasztalom, hogy egyre több pszichológus, pszichiáter alkalmaz más alternatívákat is nemcsak a gyógyszeres kezeléseket, akár úgy is, hogy ő is megtapasztalta azon dolgokat, amelyeket átad a hozzá fordulóknak, akár úgyis, hogy ő is annak az általa kiválasztott iránynak a követője.

Egy-egy feltáró jó beszélgetés egy olyan segítővel, akiben megbízik az ember nagyon sokat ér. Bár költségesebb és hosszabb ideig tart, de eredménye, ha akarjuk mi is, akkor meghozza a gyümölcsét. A gyógyszeres kezelés a könnyebbnek látszó út, bár csak a tüneteket kezeli. A probléma gyökere megmarad, és élete végéig szedheti az antidepresszánst, kedélyjavítót. Mindenki boldog szeretne lenni. Éppen ezért ha bárkinél kialakul egy életkrízis, akkor döntse el, hogy gyógyszert szed, vagy segítséget kér az adott problémája megoldására. A döntés mindig a mi kezünkben van. Szabad akaratot kaptunk. De azt, hacsak lehet ne engedjük meg, hogy a pszichiátria beteggé tegyen. 

Így válhatunk csicskává

A csicska egy főnév, amelyet a hétköznapi életben igen gyakran használunk, egy-egy személy megítélésénél. Nem igazán kelt bennünk jó érzést, amikor valakik így minősítenek bennünket. Pedig alig van olyan személy, aki életében legalább egyszer ne vált volna csicskává, anélkül, hogy erről tudott volna. Csicskává válhatunk egy adott párkapcsolatban, szülő-gyerek viszonyban, de még főnök-beosztott esetén is. És mindez csak rajtunk múlik, hogy hagyjuk-e magunkat vagy nem ilyenné válni.

De nézzük is meg, hogy mi csicska szó jelentése: kiszolgáltatott személy, mindenes szolga, akit folyton ugráltatnak, aki függőségben van másoktól és engedelmességgel tartozik neki. A csicskának nevezett ember könnyen irányítható, befolyásolható, nincs önálló véleménye. Ez a pontos meghatározása. De ahogyan már említettem mi is könnyen válhatunk csicskává, úgy hogy észre sem vesszük azt, csak egy idő után azt vesszük észre, hogy valami nem úgy működik az életünkben, ahogyan azt mi szeretnénk. Sokszor azon kapjuk a fejünket, idegesek, ingerültek, türelmetlenek vagyunk. de fogalmazhatok úgyis, hogy elegünk van mindenből, és mindenkiből. Családból. munkából. gyerekekből. szülőkből stb. És ilyen esetekben már érdemes átgondolni az életünket, hogy vajon mivel, és hogyan rontottuk el az eddigi életünket. A megfelelni vágyás, a tökéletességre való törekvés, ezek mind mind, csak rontanak a helyzetünkön. A csicska szerep leginkább a nőkre jellemző, mert eltanuljuk a szerepeket az anyánktól, és a társadalom is sok-sok elvárást varr a nyakunkba.

Egy mai korban élő nőnek már nemcsak azon feladatoknak kell megfelelniük, mint nagyanyáink idejében. Munkahely, karrier, gyerek, háztartás. Ehhez társulhat még azaz elvárás, amikor a férj megköveteli az ebéd, vacsora elkészítését. A patyolat tisztára vasalt inget. A rendet a lakásban. És azonkívül sok olyan eset is van, amit a férj saját magának is eltudna végezni. De erre a csicska feleség mit tesz? - teljes mértékben kiszolgálja azurát, csakhogy megfeleljen az elvárásinak, és így jó szolga lesz a későbbiek során. Ilyen eset például a sütés-főzés. Mindent a családnak, hogy a család jó ízűen eltudja fogyasztani azt, amit a feleség elkészített. Sokan vannak ezzel úgy, hogy még egy köszönöm sem jár az ebéd elkészítésért, mert úgy gondolják, hogy ez a nő feladata, és a természetes. Megfeledkezve arról. hogy a nő is emberből van, és neki is elege lesz egyszer ebből az egész "kiszolgálósdi" módszerből. A gyerekekről ne i beszéljünk, hogy hogyan csinálnak az anyjukból csicskát. Természetesen ehhez az anya is hozzájárul, mert úgy gondolja, hogy csak ő tud mindent, és elvégzi a gyereke feladatát is. Után pedig jön a panasz áradat, hogy sem a férj, sem a gyerekek nem tisztelik őt.

Egy csicskára fel lehet nézni NŐKÉNT. Szerintem nem. Csicska csak szolga marad, ha továbbra is folytatja a szolga szerepét. Ilyen esetekben szokott a férj "kikacsingatni" a kapcsolatból. És erre szokták a nők mondani az adott esetben: hogy én mindent megtettem. Biztos ez? - kérdem én. Amikor egy nő csak azért "él", hogy szolgáljon. és mással nem törődik, akkor ne várjon mást el. A férfiak esetében is van csicska szerep. Bár kevesebb, mint a nők esetében. Miért is? - mert ők ha felismerik a helyzetet, akkor "elmenekülnek" : munkába, barátnőt keresnek, vagy az alkoholhoz fordulnak.

Létezik csicska a szülő-gyerek kapcsolatban is. Főleg idősödő szülők, és felnőtt gyerekeik között. Ezt saját életemben is megtapasztaltam. Negyven évesen szakadt rám az a feladat, hogy az egyedül maradt apámat segítenem kellett/kell. Mivel az anyám,  még munka mellett is teljes mértékben kiszolgálta, ahogy azt jó feleséghez illett, ő is ez várta el tőlem hosszú-hosszú éveken át. Én a legjobban próbáltam megfelelni ezen elvárásának, nem gondolva arra, hogy a saját vermemet ásom meg ezzel a hozzáállással.
És még egy-egy köszönömöt sem kaptam sok esetben. Közben pedig idegessé, frusztrálttá. kimerülté, életunttá váltam. Nem voltam ön önmagam, nem éltem az saját életemet, csak az övét, és úgy ahogyan azt ő látni akarta.
Még nem egy alkalommal egy alkalommal egy szakember azt, mondta nekem, hogy csicska vagyok. Nagyon rossz volt, amikor ezzel szembesített, Sőt azt is mondta, hogyha nem változtatok, akkor az vár rám, mint az anyámra. Korai halál. Nagyon szíven ütött a tény, és elgondolkodtam. Igaza volt.

Jött a neheze. Mégpedig a hátárok kijelölése, hogy ki mit várhat el a másiktól, és hol a határ. Vagyis lefektettem a határokat az apámmal kapcsolatosan. Bár ezt többször meg kellett tennem, amíg foganatja lett. Mára megszűnt a csicska szerepem. Ugyanúgy elvégzem azon munkákat, amit szükséges elvégeznem. És már nem probléma, ha vasárnap nem déli tizenkettő órakor van az ebéd tálalva, hanem fél egykor.
Kedves nő társaim ne csináljatok magatokból csicskát. mert nem éri meg. Éld a saját életed!. A férj, gyerekek esetében pedig érdemes lefektetni az alapokat, hogy ki, mit vár el a másiktól. Mindenki oldja meg a saját dolgait. Ha meg van mindenkinek a feladata a családban, és közösen oldanak meg minden feladatott, akkor az anya, a nő sem lesz szolga, azaz csicska.

Anyai ölelések, babusgatások gyerekkorban

Már írtam régebben  az érzelmek kimutatásáról, és a szeretett hiány meglétéről. Sokan nem is gondolnak abba bele, hogy ezek hiánya mind, mind a gyerekkorra vezethető vissza. Nem mindegy, hogy hogyan éljük meg a gyerekkorunkat, főleg az első három évet. Ez az a kor, amikor nagyon nagy szükség van, az anyai  ölelésekre, simogatásokra, babusgatásokra. Ezeket az érintéseket a kisgyerekek nagyon igénylik, legyen szó kislányról, vagy kisfiúról. A pici korban elmaradt érzelmi fejlődés, kötődés, később a felnőttkorban vissza fog ütni.

Nagyon is megfigyelhető felnőtt emberek többségénél, hogy nem merik egymást megérinteni, Félnek az érintéstől. Úgy érzik, főleg egy kapcsolatban, hogy egy ez valamilyen bűn, hogy mit fog a másik fél szólni, hogyan fog minderre reagálni. Ölelések, simogatások, érintések, ezek mind mind fontos dolgok az ember életében, hogy lelkiekben jól érezze magát. Sajnos nem véletlen, hogy ezek az érzések elfojtásra kerülnek, mert sok minden arra buzdítja az embereket, hogy ez el kell fojtani. Mert milyen dolog már az, ha mondjuk egy anya megöleli vagy megpuszilja a tizenéves gyerekét. Miért is? Mert a média és sok más egyéb hírforrás azt támasztja alá. hogy azon gyerekek fognak a saját nemükhöz vonzódni, akik érzékenyek, szeretettre, simogatásra vágynak. És így az anyák jó része távol tartja magát az efelé gyerekes viselkedéstől. Mondhatom azt is, hogy "eltaszítja" magától a gyerekét. 
Amikor egy kisgyerek elkezd az anyjához odabújni, akkor a legtöbb esetben elutasító választ kap.
"Hagyjál béken! Nem érek most rá! Fáradt vagyok! Ez már nem a kordnak megfelelő viselkedés!" és hasonló visszautasító válaszok hagyják el az anyák többségének a száját. A gyerek pedig nagy boci szemekkel, értetlenül áll a helyzet előtt. De az anyák többsége nem is gondolja, hogy a gyereke későbbi életében ennek a viselkedésnek milyen problémái lehetnek.

Már többször megfigyeltem, hogy a fiatal anyukák sokszor nem tudják, hogy pontosan mit is kezdjenek egy kicsi gyerekkel. Hogy mire gondolok pontosan? Arra, hogy már a néhány hetes csecsemővel érdemes beszélgetni, cirógatni az arcát, mert ők nagyon is igénylik az ilyen érintéseket. Ahogyan pedig nő a kisgyerek egyre jobban igényli az anya "közelségét". Ez így is marad a kamaszkorig. A megfigyeléseim pedig azt támasztják alá, hogy az anyukák többsége mechanikusan, robotszerűen látja el a gyerekét.: etetés, pelenkázás, fürdetés stb. De alig látni olyan anyákat, akit megfognák a gyerekük kezét és sétálnának és séta közben felfedeznék a természet apró csodáit.
Sokszor hallható kifogás, hogy nincs idő. Mindig van, ha akarjuk, De az a tapasztalatom, hogy sok fiatal nő nincs felkészülve az anyaságra. Éretlen. Saját magával sincs rendben, nem még azzal, hogy hogyan viselkedjen a gyerekével.

E téren boldognak mondhatom magamat, mert  én kiskoromban kaptam anyai szeretet, ölelést, simogatást. Tény, hogy kiskoromban az anyám nem dolgozott, de amikor már iskolás voltam, akkor igen. Három műszakban dolgozott, de mindig szakított időt arra, hogy megtudjuk beszélni a napi gondokat. De ez a beszélgetés felnőttkoromban is megmaradt. Jó volt együtt lenni. Visszagondolva milyen jó volt az, amikor odabújhattam az anyámhoz, ha valami baj,bánat ért. Megölelhettem ha örömem, bánatom volt, mindig vigasztalást kaptam tőle. Ezáltal az érzelmi intelligencián is sokat fejlődött. (örömömre, bár a pasik nem szeretik az érzelmes nőket, ezt a tapasztalatom).
Én azt mondom, hogy kedves anyukák, apukák hagyják., hogy a gyerekeik amikor ők azt igénylik, akkor odabújjanak önökhöz, ölelgessék, cirógassák őket, mert ez a későbbi párkapcsolatukban hasznos lesz.

Párkapcsolat vagy házasság?

Mostanság egyre többet lehet olvasni arról, hogy Magyarországon is csökken a házassági kedv, és a válások száma is drasztikusan emelkedik. Ezzel szemben nő azon kapcsolatoknak a száma, akik párkapcsolatban élnek. Legyen szó fiatal, vagy középkorosztályról.

A házasság borzasztó nagy kötöttséget jelent mind a két fél részéről. Nem biztosít megfelelő szabadságot, mert ha szabadságban élni mind a két fél a házasságában, akkor a tárdadalom, és a környezete elítélné férfit és a nőt is egyaránt. Azt mondanák, hogy milyen férj vagy feleség az, aki külön utakon jár egymás nélkül. Pedig egy házasság berkein belül is fontos lenne mind két fél számára a szabadság. Ez az élet lételeme. A házasságkötés borzasztó nagy felelősséggel is jár. Azonkívül egy idő után börtönné válik a férfi és a nő számára is. Azonkívül a házasság tele van világraszóló ígéretekkel. " Mindig szeretni fogsz"?  - kérdezi sokszor az ifjú feleség a férjét. Igen. - válaszolja a férj. Dehogy fogja szeretni. ezt már látni lehet az esküvő pillanatában is, csak az ember szemébe kell nézni. A nők nagyon értik annak a módját, hogy a férfiakat nagy eséllyel behálózzák a házasságkötésbe.

Személy szerint én soha nem voltam híve a házasságnak, annak ellenére, hogy nem próbáltam ki. Börtönnek, birtoklásnak éreztem az egész házasság szindrómát. Majd idővel felüti fejét a "zöldszemű szörny".  Felesleges ígéretek megfogadása, amit senki sem tart be, mert betarthatatlanok.  Már kislány koromban is megmosolyogtatott az olyan fogalmak megtétele, amit a pap vagy az anyakönyveztető előtt elhangzanak. "Kitartasz-e melle jóban, rosszban. szegénységben, betegségben, míg a halál el nem választ? Holtomiglan, holtodiglan". Már akkor is zavart az a mondat holtomiglan, holtodiglan. Te jó ég!  - gondoltam magam. Milyen rossz lehet az és dög unalom két embernek együtt úgy leélni az életüket. Micsoda baromság. - gondoltam. És mint kislányt sem érdekelt az a "mennyasszonyos" téma. A habos-babos, csipkés ruháról, fényképekről nem is beszélve.

Húszas éveimben, tény, hogy bennem is felmerült a férjhez menetel. De már akkor észrevettem. hogy a pasik egy része, ha szóba került a téma úgy eliszkolt, mint a sicc. Sőt eszük ágában sem bolt a nősülés. Erre nagyon sok csaj azt a módszert alkalmazta, hogy terhes lett, és így a pasinak meg kellett nősülni. Ennek a lépésnek sem voltam a híve. Majd harmincas éveim körül egy alkalommal az anyám azt mondta, hogy miért nem megyek már férjhez, és miért nem keresek magamnak társat, Lennének gyerekeim, és lenne valaki nekem is az életben, és nem lennék egyedül. Erre én így válaszoltam: " És mi van akkor, ha meghal a férjem vagy a gyerekem. Ne tálán tán elválok mert nem sikerült a házasságom. Akkor is egyedül maradok, és nekem kell megoldani az életemet, és nem másnak". Az anyán egy pillanatra ledöbbent. És azt mondta. Igazam van. De sokan ezt nem mérlegelik és csak támaszkodnak egymásra.

Párkapcsolat vagy házasság? Melyik a jobb változat? Én a párkapcsolatra szavazok. Miért is? Mert attól függetlenül, hogy van-e papír a házasságról vagy nincs az nem sokat számít. A szerelem úgyis meg van, ha meg van. Ha meg nincs, akkor minek a papír. Kevesebb a kötöttség, szabadságot ad. Nem kötelezem el magamat egy férfi mellett, és ha már nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan kellene, akkor külön lehet költözni. Nincs válás, ami kész csődbemenés. Rugalmasabban állnak egymáshoz a párok. Felesleges a nagy dinóm-dánomos lakodalom, és egy év múlva válás következik be. A házasság számomra a birtoklás megléte, A boldogító igen kimondása után már jelen is van a birtoklás. Minden közös.

Lehetne elemezgetni, hogy melyik, miért is jobb vagy rosszabb. Tény, hogy a házasság intézménye megbukóban van. Ez kitűnik a házasságok drasztikus csökkenéséből is. Romantikából házasodni pedig a legnagyobb vaklövés. A romantika egy kis idő múltan elmúlik, és jön a valódi élet és a megmérettetések. És ilyen esetekben mutatkozik meg az igazi énünk.
Én soha nem harcoltam azért, hogy férjhez menjek vagy társam legyen, De a szívem mélyén tudom hogy lesz olyan férfi, akivel egy szinten vagyok és találkozok vele. Lehetséges hogy ez a találkozás csak rövid életű lesz. - nem tudhatom. Lehet csak hetek, hónapok, évek, De akkor is elfogadom, hogy ennyi volt és kész, És ha nem jön? Akkor sem történik semmi, mert egyedül is tudok boldog lenni. Az élet arról szól, hogy tudjunk egyedül is élni és boldog lenni. Ne mástól várjuk a saját boldogságunkat.

Érett kor pozitív oldalai

Már korábban írtam itt a blogban arról, hogy miként élik meg a negyvenes-ötvenes nők az életkorukat, és hogyan ítéli meg a társadalom az ilyen korban járó nőket. Mostani bejegyzésemben azt szeretném érzékeltetni, hogy hogyan lehet ezt a kort nem negatív, hanem pozitív élményként megéli. Bár kétségtelen, hogy a médiának is nagy szerepe van abban, hogy az ilyen érett korú embereket csak is negatív formában érzékeltesse a társadalomban. Pedig ez ez nem így van, Minden ember olyanná válik, amilyenné saját magát formálja.

De nézzük csak meg, hogy miként változnak az életévek az életünkben, és milyen változások zajlanak le egyes korosztályokban, A húszas évek korszaka még a lázadás, útkeresés, az egzisztencia megteremtésére fordított időszak. Ezen korban már sokkal erősebben jelen van mindkét nemben a társkeresés, mégpedig az olyan társ megtalálása, akivel a családalapítás megteremtése is szóba kerülhet. Valamikor ez az életkor volt az, amikor a lányok férjhez mentek, a fiúk megnősültek és családot alapítottak. Mára nagyot változott ez a trend. Most már ez az időszak a harmincas évek középére vagy még későbbre tolódott ki. Amivel én teljesen egyet is értek.

De vajon mi tette ezt lehetővé, hogy ez az időszak ennyire kitolódott? Nagyok sok minden közre játszott, Tanulás, egzisztencia megteremtés, szabadságvágy, és talán a legfontosabb dolog, amit én látok, hogy sok fiatal ebben a korban még nem érett meg egy lépésre, amely komoly felelősségvállalással jár együtt. Ebben a korban a hiába, hogy biológiailag érettek a fiatalok, de lelki szinten ez még nem mondható el. Sokan vannak olyanok is, akik soha nem fogna felnőni, mert nem is akarnak, Félnek tőle.

Saját tapasztalataim azt támasztják alá, hogy olyan harminc, harmincöt éves kor az, amikor egy ember már komolyabban, határozottabban, megfontoltabban tud az élet értelméről gondolkozni. Ezért is értek egyet azzal, hogy sok fiatal ebben a korban vállal először gyereket. Visszagondolva ezen éveimre, én olyan harmincas éveim környékén kezdtem el már másképpen gondolkozni és látni a világot. Addig olyan "könnyedén" vettem az életet. és nem foglalkoztattak olyan gondolatok, meglátások, mint mostanság.

Az igazi változás a negyvenes éveim környékén következett be. Ez volt azaz időszak, amikor igazán NŐNEK érezhettem magamat. Ezt éreztem mint belül, mint külső megjelenésben. Igazán akkor nőttem fel, mert akkor halt meg az anyám. és addig minden ember "gyerek marad", amíg az anyja él. Korábban soha nem foglalkoztatott a gyerekvállalás gondolata. De ettől függetlenül szerettem a gyerekeket és szívesen istápoltam barátnőim, vagy ismerőseim gyerekeit. Viszont ők is szerettek engem.
És egyszer csak jött ez a gyerekvállalásos gondolat az agyamba. Biológia értemben kivitelezhető lett volna, a tárgyi feltételek nem voltak adottak hozzá. Biztos megélhetés, anyagi feltételek, és egy gyereknek apára is szüksége van. Elgondolkodtam: és azt mondtam magamnak, hogy nem lehetek ennyire önző, hogy saját magam részére szüljek egy gyereket. Mert csak a szeretethiányomat elégítettem volna ki ezzel a cselekedettel. Így letettem róla.

De mi is az érett kor pozitívuma? Az ember eljut olyan állapotba, amikor már lenyugszik. Jobban rálát az élet dolgaira, tud felelősséget vállalni (persze, ha akar is). Tud magára figyelni, mint belsőleg, mint külsőleg. Több szabadidővel is rendelkezik, főleg, ha a gyerekeik már kirepültek. Azt teheti, amihez kedve van. Kiélheti azon álmait, amit korábban nem tudott vagy nem akart megvalósítani. Ehhez társul még az sok-sok tapasztalat, bölcsesség, amit ilyen idős korára az ember megélt. Később ezen tudást, tapasztalatokat lehet hasznosítani.
Az élet nem áll meg sem negyven, sem ötven éves kor felett. Tőlünk függ, hogy miként éljük meg az életben ezen időszakot. Én örülök neki, hogy ezt megtapasztalhattam, mert sok ismerettel, tudással, bölcsességgel lettem gazdagabb a korom által. (bár hagyni is kell, hogy kibontakozhassunk, és megéljünk dolgokat, másképpen nem teszünk szert ilyen tudásra).

Egy dolgot érdemes megjegyezni. Mindig nézzük az életkorunk pozitív oldalát. Lássuk meg benne a jót, a szépet. És ne felejtsük el: a test öregszik, de a lékek soha.

Amikor megáll az idő

Születésem óta egy azon településen élek, és ismerek minden embert, és ők ismernek engem kiskorom óta. Ismernek.- gondolom én. Gyorsan repülnek az évek, és én lassan negyven évet töltötte, el úgy, hogy a közeli kisvárosban tanultam, dolgoztam és éltem a mindennapi életemet. Közben munka mellett mindig fejlesztettem magamat különböző területeken. Csak a hétvégék voltak azok, amikor úgymond otthon tartózkodtam, és akkor sem a falu és lakóinak az életével foglalkoztam.


Természetesen egy-egy vásárlás vagy ügyintézés során szívesen váltok szót az emberekkel, és ők is velem, de úgy érzem, hogy sokan a lakóhelyemen még mindig a gyereki énemet ismerik. Úgy érzem, mintha az emberek körül megállt volna az idő. Úgy könyvelnek el embereket, mint ahogyan az adott személyt a gyerekkorában, akár az iskolában, akár a lakókörnyezetében megítélték. Közben az évek egymás után elvágtáztak, és van, aki tényleg megmaradt egy adott szinten, és van, aki esetleg változtatott az életén. Egyszerűen arról van szó, hogy minden egyes embert valamilyen szinten beskatulyáznak és annak alapján állítják ki róla a bizonyítványt. Mondok egy példát XY milyen kitűnő tanuló volt, a másik bezzeg csak a jó erős közepes szintet ütte meg. És hogyan alakult az élete? A kitűnő tanuló "elbukott" az élet iskolájában, még a közepes tanuló nagyon jól uralja az élet iskoláját.

Sokszor érzem azt, hogy engem is úgy könyvelnek el, mint amikor még iskolába jártam, közel negyven évvel ezelőtt. Úgy tekintenek rám, mint egy félénk. gyáva. maghúzódó, félénk emberre, aki semmire sem lesz képes az életben, hogy elérjen bármit is. Tény, én soha, semmi féle helyzetben nem dicsekedtem, hogy ezt vagy azt tanultam, vagy ehhez vagy ahhoz milyen jól értek.Szépen, csendben éltem az életemet és tettem a dolgaimat. Tudjuk, hogy körülöttünk minden, de minden változik. Aki pedig nem tart lépést a változással az egyszerűen halott lesz. Úgy érezem, hogy a lakókörnyezetemben megállt az idő, vagyis inkább a múltban élnek az emberek, mint a jelenben. Erre utal az is, hogy az embereket még mindig a gyerekkori, fiatalkori személyisége alapján ítélik meg. Nekem ezzel nincs semmi bajom, csak a személyes megfigyelésemet írom le ezzel.

Írtam már, hogy szívesen beszélgetek emberekkel bármilyen témáról, ez alól kivétel a politika. De amikor egy-egy beszélgetés témája kapcsán kifejtem a véleményemet, vagy beszélek valamiről, amiről a másik embernek nem hogy ismerete, de  még csak "gőze" sincs a témáról, akkor azt érzem, hogy átfut az agyukon, hogy ez a nő ezt  honnét tudja vagy hallotta. Sajnos kevés olyan ember van az életemben, akivel egy szinten tudok gondolkodni. De az nagyon jó érzés, amikor ilyen embereket vonzok magamhoz.
Tehát, ahogyan már írtam megállt az idő a gondolkodásban is. Egy kicsit jó lenne felrázni az embereket ebből a Csipkerózsika álomból. Mikor ezen sorokat írom, az is eszembe jutott, hogy talán az egóm mondatja ezt velem, amit most írok.

Minden folytonosan változik, az idő nem áll meg, csak akkor, ha mi azt akarjuk, hogy megálljon. Nincs semmi, ami állandó lenne az életünkben. Mi sem azon emberek vagyunk, aki voltunk negyven vagy x évvel ezelőtt. És én sem azaz ember vagyok már, akit anno, annak idején megismertek a környezetemben élők. Ne hagyjuk, hogy megálljon az idő! Éljünk a jelenben!

Tragédiák, sorsok, melyek átírhatják az életünket.

Már korábban több bejegyzésemben írtam, hogy a legtöbb ember csak  akkor képes változtatni az életén, amikor valami nagyobb tragédia, sorsfordulók keletkeznek az életében. Ilyen eset egy-egy hozzátartozó, rokon,családtag elvesztése, válás. párkapcsolati probléma, szerelmi csalódás stb. Gyakran ilyenkor döbbennünk rá arra, hogy az életünk véges, és nem mindegy, hogy ezt a jó pár évet hogyan használjuk ki. Sokszor a sorscsapások döbbentenek rá minket arra, hogy ahogyan éltünk eddig az nem igazán volt jó, mert valami végett nem éreztük jól magunkat a bőrünkben. Hosszú évekig az ember a legtöbb esetben nem is tudja, hogy ő vajon ki is valójában. Csak úgy tengetjük-lengetjük magunkat az életben, "éljük" a rutin életünket. Vagy, hogy más kifejezéssel éljek vegetálunk.

De a változások elindításához nem elég a kudarcok, sorscsapások, tragédiák megléte. Ez még kevés. Ahhoz ugyanis, hogy felismerjük az élethelyzetünket, szükséges egy "felnőtt" életkor, és egy olyan fajta gondolkodás mód, amely elindít bennünket a pszichológiai, spirituális fejlődés irányában. Felnőttnek látszó. de "éretlen" emberek esetében ez nem fog bekövetkezni. Legalábbis ez a meglátásom, tapasztalatom. A "érettség" fokát a legtöbb ember negyven éves kora környékén éri el. Ezzel én is így voltam. és mások is beszámoltak már hasonló megfigyelésről. Ebben a korban már lecsendesül valamelyest az ember, és tud befelé figyelni saját magára.

Én negyven éves voltam, amikor ezen változást magamban megfigyeltem, Igaz esetemben is sorscsapás következett be az életemben. Néhány hónap leforgása alatt meghalt az anyám. Ez az eset engemet új feladatok elé állított. Egyedüli gyerek lévén rám maradt az apámról való gondoskodás, akinek akkoriban egyre több problémája lett egészségileg. Ott voltam én a saját életemmel. problémámmal, és az ő terhei is az én vállamat nyomták. Ez így ment évekig. Majd néhány év múlva, felhívták a figyelmemet egy pszichológia adásra, amely az egyik tv-csatornán ment. Megnéztem. A műsort egy fiatal, keményen beszóló. határozott, arrogáns szakember vezette. Ő volt a Dr Csernus Imre. Keménysége ellenére megfogott az egyénisége. Tudtam, hogy amikor kiabált a pácienseivel, akkor ott volt a megoldás az illető problémájára. Már akkor éreztem, hogy ő az emberem, még ha kiabál és helyre tesz akkor is. Éreztem, hogy nekem egyszer találkoznom kell vele, hogy a problémáimra rávilágítson, és utat mutasson nekem.

Pár évvel később olvastam a Nő, majd Férfi című könyvét, ahol elég kemény kritikával illette, mind a két nem képviselőit. Itt volt az a pont, amikor rádöbbentem, hogy hasonlóan gondolkozom sok mindenben a dokival. A könyv hatása kemény felismeréseket tett a számomra. Próbáltam a leírtakat hasznosítani több-kevesebb sikerrel a mindennapi életben. Közben az élet zajlott. Probléma, probléma hátán jött az életemben. Egyre erősebbé vált bennem, hogy szükségem van egy segítőre, mert ahogyan akkor éltem az nekem nem volt jó.

Újra jöttek kudarcok, Megjelent egy pasi az életemben, aki a velem való viselkedésével tükröt állított nekem, hogy sürgősen változtassak az élethez való hozzáállásomon. És akkor több hónapos várakozás után bejutottam Csernus Imréhez, aki egy órás beszélgetés alatt olyan hatással volt rám, hogy rádöbbentem, hogy változatok az életemen, bármennyire is fájdalommal fog járni. Most nem írom, hogy ez milyen változásokkal járt, mert már korábban írtam erről.
Tőle tanultam meg, hogy mi az, hogy elfogadás képesség. Önbizalom építés, kitartás, erő. türelem, és tiszteletben tartás. És a legfontosabb dolog, hogy mindent csak egy napra érünk el. Nincs olyan, hogy felépítem a önbizalmamat és életem végéig tartani fog. Mindennap mindenért szükséges dolgozni.
Nagyon fájdalmas felismerés az, amikor az ember vak, és nem lát. (nem biológia értelembe véve). Nem látja a fától az erdőt. Majd kinyílik a szeme és rádöbben, te jó ég, hogy lehet az, hogy ezt nem vettem észre. És elkezd látni. Ezen felismeréssel én is így voltam.

Visszagondolva a történtekre már azokat úgy értelmezem, hogy szükség volt ezen csapásokra az életembe, hogy vegyem észre magamat, hogy változtassak. Annak külön örülök, hogy olyan segítőt kaptam az égiektől, mint Csernus doki. (nem reklámozni akarom, csak a saját meglátásomat írom le).
Ha ezek a sorscsapások, kudarcok nem bukkannak fel az életemben, akkor még ma is ott tartanék. ahol tíz-tizenkét évvel ezelőtt. Bizonytalan, félénk, kevés önbizalommal rendelkező, gyáva nőként élnem az életemet. Ennek mára vége. Bár a változás is hoz nem várt fordulatokat, negatív irányba is akár, de akkor is érdemes ezt az utat járni. Élni jó!