Szembenézés a félelmeinkkel

A házasságban vagy kapcsolatban élő nők 80 százaléka már az első hónapban vagy egy héten belül érezte, hogy az a férfi nem az ő férfija. Majd eltelik egy év, öt év, tíz év, húsz év, jönnek  a gyerekek, és a nő folyamatosan csak vágyakozik, és azt szeretné, hogy benőjön a pasi feje lágya.
"Majd megváltozik, majd csak megváltozik...." Hallottam egy aranyos kínai mondást,amely valahogy így hangzik, hogy "sokan keresik a fekete macskát a sötét szobában, miközben érzik, hogy a fekete macska nincs is odabenn". Mert mindent megtudunk, és mindent ki tudunk magyarázni. A racionális tudásunkat kora gyerekkorunktól kezdve fejlesztik, fejleszti a társadalom, a környezet, az iskola, az internet stb., tehát mindig mindene megtaláljuk a magyarázatot, miközben a megoldás végig ott van bennünk. Az elfojtott érzéseink jelentik a megoldást, amelyekre nem hallgatunk. Nem akarunk rájuk hallgatni. Az intelligens emberek legnagyobb csapdája az okoskodás. Amikor a gyorsan jövő, irgalmatlanul erős érzést megpróbálják agyból megmagyarázni. Mert nem merem vállalni az érzéssel járó fájdalmat. Pedig változtatni csak akkor lehet, ha valaki kimondja azt, ami fáj. Majd ezek után jön a kimondott fájdalmas dolgok elfogadása. Mert hiába mondom ki, hogy "hát tényleg lusta vagyok, igen lusta", ha másnap éppúgy megteszem ugyanazt. De ha elfogadom a kimondott dolgokat, onnantól kezdve lehet mérlegelni.

Sokan persze türelmetlenek. Még véghez sem vitték az egész folyamatot, már a megoldást keresik.Anélkül, hogy elfogadnák az ezzel járó fájdalmat. Ha nem történik meg a fájdalom átélése,a negatív töltetű élmény átélés, akkor hogyan születhet meg a megoldás? Úgy, hogy a fájdalmat közben nem tompítom nyugtatókkal, sírdogálással.Mert a sírás, és a sírdogálás nem ugyanaz. A sírdogáló mindig magát sajnálja. Hol van ebben fájdalom? Az igazi fájdalom például, amikor elveszítek valakit. Nincs többé.Egy egoista ilyenkor is önmagát sajnálja. Ha viszont átélem és elfogadom ezt a fájdalmat, mondjuk, valakinek a halálát, akkor, ha véget ért a gyászidő, és magamhoz tértem, okultam a dologból,, akkor adott helyzetben szabadon, nyugodtan, oldottan tudok beszélni ezekről az érzésekről. Ennek a folyamatnak lehetnek tanulságai. Például, hogy a meghalt szeretteimmel szemben nem tettem meg mindent, és ebből okulva megtegyem mindazokkal, akik még élnek és körülöttem vannak. De hogy tudja ezt egy olyan ember megtenni, aki mindezt elfojtja? Milyen hiteles mintát tudnak mutatni a gyerekeiknek? Fel fognak tudni nézni egy görcsös emberre, aki mindezt elfojtja magában, mert fél szembe nézni vele? Én folytan azt látom, hogy mi, felnőttek előszeretettel várunk el a gyerekektől olyan dolgokat, amelyeket, mi magunk nem vagyunk képesek megtenni. csak azért, "mert én vagyok az anyád". Vagy csak azért," mert én vagyok az apád". 


Dr Csernus Imre  A fájdalom arcai

Blogom története a kezdetektől, napjainkig

Mindig is élt bennem egy olyan álom, hogy egyszer az életemben írjak. Valahogy mindig is éreztem valami késztetést arra, hogy szükséges lenne írnom, de mint mindenki életében, úgy nálam is csak az elgondolásaimban élt ez a tervem. Közel húszon éves korom környékén szerettem volna egy újságíró tanfolyamra lemenni, de erről a tervemről az anyám lebeszélt, és én mint egy bizonytalan fiatal hallgattam is az ő szavára. Így a terv csak terv marad, amelyről idővel meg is feledkeztem.

Másik nagy érdeklődési területem pedig a pszichológia. Egy alkalommal jártam egy ismert segítőnél, ahol a munkám is szóba került többek között. És elmondtam, hogy a pszichológia, és az írás az a terület, amellyel szívesen foglalkoznék. Bár a pszichológia tanulásomat nem tudtam elkezdeni, nem a korom végett, hanem a rám háruló költségek miatt. Majd amikor az írás kibontakoztatása került szóba. ő rákérdezett: "Miért nem ír?" Majd ezen kérdésén elgondolkodva úgy éreztem, hogy írnom kell valamit, ahol leírhatom azt, amit érzek, és amiket átéltem és élek az életemben.
És itt jött képbe azaz elképzelésem, hogy blogot írok, mégpedig olyan blogot, amely valamennyire kapcsolatban van a pszichológiával, és az írásaimat, és élettapasztalataimat is tudom kamatoztatni. Így kezdtem el négy évvel ezelőtt írni a blogomat. Bár az előző időszakban nem írtam intenzíven, és voltak több hónapos, sőt egy éves kimaradásaim is. Most két és fél év óta rendszeresem írom a blogomat, amelyben megfigyeléseimet, tapasztalataimat tárom az olvasóim elé.

Mint minden kezdet nehéz, így volt az a blog írással is. Voltak bennem félelmek, hogy vajon milyennek fogják találni az olvasók az írásaimat. Milyen visszajelzéseket kapok?, Milyennek találják a blogom arculatát?. És hasonló gondolatok voltak bennem, ami a félelmeimet leginkább gerjesztette. De nem adtam fel, és tettem a dolgomat. Közben egyre jobban érzetem, hogy írnom kell.mert számomra ez nem munka, hanem kikapcsolódás, és örömmel tölt el egy-egy cikk megírása. Voltak olyan esetek, amikor az éppen esedékes munkámat hagytam abba, mosogatást vagy a porszívózást. mert dolgoztak a témák az agyamban.
Majd jöttek a visszajelzések. - mondanom sem kell nem a pozitívak, hanem a negatívak. Irigység, rosszindulat, lejáratás és minden, ami ezzel együtt jár.
Volt olyan esetem, amikor egy óra leforgása alatt harminc, azaz harminc lejárató e-mailt kaptam, és olyan formában, amikor egy azon személy írja a véleményeket, de mintha másik véleményező kommentjére válaszolna. Igencsak mérgesítő volt, de akkor sem adtam fel. Jó párszor még előfordultak hasonló esetek. Tudtam, hogy munkámnak előbb-utóbb meg lesz a gyümölcse.

Jöttek azért pozitív visszajelzések is. Sőt javasolták, hogy osszam meg a blogom bejegyzéseit a közösségi portálokon, így nagyobb olvasottságra tehetek szert. És lássunk csodát! Bejött. Blogom olvasottsága ha lassan is, de szépen emelkedni kezdett. Én pedig nem sürgettem a dolgok menetét, hagytam, hogy azok maguktól alakuljanak. És valóban szépen alakultak is. Panaszra nincs okom. Közel két és fél év óta az olvasottságom elérte a 73 ezret. Tudtam és tudom, hogy amibe minden nap időt, fáradtságot, munkát fektetek, annak meg lesz az eredménye. Ezt minden területen érdemes szem előtt tartani.

Írásaim által nemcsak az olvasóim, hanem én is fejlődtem és fejlődök. A saját tapasztalataim mellé még elég sokat olvasok is pszichológia témájú könyveket, és járok ilyen előadásokra. Ezen tudások csak megerősítenek engem a megélt tapasztalataimban.
És mára hol is tartok az írással? Most már ott tartok, hogy írásaimat ollózzák egyes blogerek, és internetes újságok hasábjain fedezik fel az olvasóim az össze ollózott cikkeket. Ezek szerint tudok valamit.
Amikor a blogomat elindítottam, akkor azt azzal a céllal tettem. hogyha csak egy embernek tudtam segíteni az általam leírt írásokkal, akkor már tettem valamit az életben. Továbbra is teszem a dolgomat, és írok, amikor van olyan téma, ami érdekli az olvasókat. Most pedig újabb tervem van alakuló félben. Bízom benne, hogy ez is kialakul előbb-utóbb.
Köszönöm, hogy olvastok!

Bűntudat

Alig van ember, aki az élete folyamán ne élte volna át a bűntudat érzését. A bűntudatot mindig olyan döntések után éli meg az ember, aminek meghozatalában bizonytalan vagy kétségei vannak döntésének hatásairól.

De valójában létezik egyáltalán bűntudat? Vagy csak mi kreáljuk magunknak azt érzést, hogy bármilyen cselekedetünk, döntésünk után lelkiismeret-furdalásunk legyen, és bűntudatot érezzünk. Ezen a leírt kérdésen mostanság én is sokszor elgondolkodtam, és mindenféle ezzel kapcsolatos magyarázat megfordult a fejembe. A dolog érdekessége az, hogy eddigi életem során semmilyen cselekedetem vagy döntésem után nem érzetem soha bűntudatot. Úgy voltam vele, hogy, ami történt az megtörtént, és nem lehet az esetet meg nem történtté tenni. Ha rosszul döntöttem, cselekedtem, akkor is csak is én jártam "jól", mert tanultam az esetből, és a későbbiek során ügyelek arra, hogy hasonló dolgok ne forduljanak elő velem az életben.
Azt is tudom már a tapasztalataimból, tanulásaimból, hogy soha nincs az életben olyan, hogy rossz és jó döntés, csak döntések vannak. A pillanatnyi döntéseim pedig mindig az aktuális lelki állapotomat tükrözi.
Akkor mi a gond mégis? - kérdezhetik ezt sokan tőlem. A "gond" csak az, hogy én is emberből vagyok. és minden tudás, tapasztalás, spirituális tudás ellenére rajtam is erőt vett a bűntudat érzése.

Hogy miről is van szó pontosan? Már sokan tudják, hogy több mint két hónappal ezelőtt veszítettem el az apámat. És betegsége két hét leforgása alatt elvitte. Annak ellenére, hogy idős ember volt, az elvesztése így is megvisel. Már arról is beszámoltam, hogy nem akart orvost látni a közelébe, arról pedig végképp hallani sem akart, hogy kórházba kerüljön. Nem ott akart meghalni, sőt ő még szeretett volna élni, és a halál gondolatát is elhessegette. Mivel az otthoni ápolása engem, mint fizikálisan, mind pszichésen megviselt, egyre jobban éreztem azt, hogy kimerülök, és nem bírom egyedül ápolni. Ehhez még hozzájött az ő állapotának nap mint nap való rosszabbodása. Végül orvosi utasításra csak kórházba került. Nem akart végképp oda kerülni. Úgy érzem, hogy azaz állapot, amit akkor átélt pszichésen teljesen megviselte. Úgy érzem, hogy sokkot kaphatott, mert kórházba kerülése után a bekövetkező haláláig nem szólalt meg.  És itt jövök én, mint gyereke a képbe.

Az eltelt két hónap alatt alig van olyan nap, hogy hacsak rövid időre de be ne kattanjon az agyamba. hogy nem tartottam tiszteletbe az ő döntését, hogy nem akart kórházba menni. Talán az önzőségem vezetett oda, hogy bekerüljön? Miért is voltam olyan önző ember, hogy a saját magam értékét tartottam szem előtt? Féltem. Pedig nem az ő várható halála volt azaz esemény, amikor is szembesültem a halál elfogadásával. Majd jön a másik agyalási verzió. hogyha nem került volna kórházba, akkor azért lenne bűntudatom, hogy miért is nem vittem be, hátha még tudtak volna rajta segíteni. Nem jó ez a folytonos önmarcangolás.- tudom. De valahogy mindig azaz érzésem, hogy talán nem halt volna meg olyan gyorsan, mint a kórházba. Bár kétséges, hogy egyedül, hogyan boldogultam volna az ápolásával.

Az agyammal már úgy ahogy elfogadtam, hogy nincs többé, meghalt. De a lelkem még nem tudta ezt az állapotot elfogadni. Sokszor nem is értem, hogy a lelkem háborog-e, vagy az egóm különös játéka az, hogy bajokat kreál, hogy később bűntudatom legyen. Az is tudom, hogy mindent megtettem érte, amit csak tehettem. Ápoltam, gondoztam, vigyáztam rá. De jönnek a démoni kérdések: hogy tényleg ennyire önző ember lennék? Vagy talán azért féltem, mert az ő halálának tényével, én is egyre közelebb kerültem halál bekövetkeztéhez. Vagy talán ezek az önmarcangolások, bűntudatok is a gyászfolyamat része, amit szükséges megtapasztalnom. Talán az idő megadja rá a választ.