eva-horvath.blogspot.com

Powered By Blogger

2014. július 16., szerda

Életszakaszaink lezárása önmagunk életében

Életünk egy folyamatos mozgás, Olyan ez, mint amikor a folyó elindul az útján, hogy megérkezzen a vízgyűjtő területére. Majd oda megérkezvén jön az új és új áramlás, mi egy végtelen körforgás. Az életünk is végső soron egy körforgás. Életszakaszok jönnek, mennek az életünkben. Benne minden örömmel, fájdalommal, kudarccal, tanulással, szomorúsággal, csalódással, és még sorolhatnám tovább.

Az emberi létezés különböző életszakaszokból áll, amelyekben egy-egy bizonyos ideig benne élünk, és tanulunk, tapasztalunk, jót, s rosszat egyaránt.
Életünk első három éve meghatározó a számunkra. Akkor vagyunk valódi önmagunk, mert tudunk öröln9, boldogok, önfeledtek vagyunk. Gyerekek vagyunk és teljes önmagunkat adjuk a létben. De, amint elmúlik a három év, és a gyerekek bekerülnek az óvodában, akkor már minden megváltozik.  Megjelenik a társadalmi, szülői elvárás, amely már akkor teljesen át mossa a gyerek agyát. Alkalmazkodnia kell a társadalmi elvárásoknak.

Nálam ezen elvárások, úgy 8-9, vagy 10 éves korom körül voltak érezhetőek, Csupán azért, mert kisgyerekként, akkor még működött óvoda a lakóhelyemen. Hál' Istennek! Tovább maradhattam gyerek.
Sokszor elgondolkoztam már azon, hogy közülünk nagyon sokan felnőttként, miért sírják vissza a gyerekkorukat. Boldogság, öröm, szeretet, szabadság megléte? Vagy mi az a vágy, amire felnőttként vágyakozunk és nem kapjuk meg? Minden gyerek életében vannak örömteli, rossz élmények egyaránt. Ezzel én is így vagyok, Bár a vágyakozás éppen nincs meg bennem, főleg az iskolai éveimre nem. Miért is mondom mindezt? Rögtön részletesen kifejtem.

Az írásomnak apropóját az adta, hogy ebben az éven lesz a negyven éves általános iskolai találkozónk. Negyven év, két emberöltő. Sok minden változott, emberek, élethelyzetek, Már nem vagyunk azon gyerekek, mint tizennégy évesen. Őszintén, nem szeretem és soha nem is szerettem az osztálytalálkozós összejöveteleket. Miért is nem?  Mert én úgy érzem, hogy akkor tizennégy évesen lezárult életemnek egy szakasza, és egy más élet felé vitt az utam, és másokat is a saját útjuk. Számomra az iskolai évek kudarcok sorozatából állt, és a sikerélmény fogalmát még nem is ismertem, nemhogy meg is életem volna. Tehát én nem díjazom az ilyen osztálytalálkozást, "dicsekvő" beszámolókat.

Miről is van szó? Arról, hogy az adott egyén nem saját magára büszke, amikor beszámol a negyven év útjáról, hanem gyerekére, és férjére. És hol van az "én" személyiségem? Minden önzés nélkül. Az is érdekes megfigyelésem, hogy bár mások is jártak hasonló cipőben, és mégis vissza vágynak a negyven évvel ezelőtti időkbe. Hangsúlyozom nem vágyom, Hidegen hagy az egész,

Ahogyan írtam életszakaszaink váltakoznak, és amikor egy-egy korszak befejeződik, azt le kell zárni végérvényesen. Szép volt, jó volt, de vége. Kár a múltban élni, Ami elmúlt elmúlt. Éljünk a jelenbe. A most pillanatában. Nekem ezek a találkozások olyanok, mint, amikor egy-egy hallott dolgot szeretnénk újra feltámasztani.
Életszakaszainkat tudni kell magunkban megfelelően lezárni. Épülni, tanulni, fejlődni belőle. Én ezt a mai napig így teszem. Ne próbáljuk vissza sírni az elmúlt életeinket, gyerekkorunkat, hanem éljünk itt és most. Minden életszakasznak megvan a maga szépsége, és tanulási folyamata is.